„Van egy ház, szép tető / tágas tér, zöld mező” – dúdolgattam magamban, miközben azon is tűnődtem, hogy miről írjak. A kollégáim az elmúlt napokban szóltak már az úzvölgyi katonatemető körül kialakult újabb cirkuszról, a kánikuláról és a Tusványosról is. Nagyjából ezek a témák határozzák meg jelenleg a közbeszédet. Jómagam immár a szék lábáról is írtam, a következő Családi 7végében el is lehet olvasni. Szóval maradok a háznál.

Nekünk, szerencsésebbeknek van hová lehajtani a fejünket, s bármennyire is panaszkodunk, hogy Székelyföldön mennyire rossz a helyzet, mégis kevesebb a hajléktalan, mint a nagyvárosokban. Vagy itt éppen annyira nem látjuk őket?! Azt viszont látni, hogy még a legszerényebb porták ablakaiban is ékeskedik egy-egy (nem giccses) ablakdísz, illetve akad egy-két gondosan rendezett virágágyás. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy házunk, hajlékunk attól lesz igazán otthon, hogyha mi magunk építgetjük, szépítgetjük és rendezgetjük. Lehet, olykor egy-egy része rendezetlen, akadnak a környékén dolgok, amiket meg kell javítani, újra kell festeni, át kell alakítani, de valóban attól a miénk, hogy szívvel-lélekkel tesszük a dolgunkat. Kicsit olyan, mint az uborka. Amit az üzletben vásárlunk, kevésbé fogyasztjuk olyan jó szájízzel, mint amelynek magjait mi magunk szórtuk a veteményesünkbe, és amelyet folyamatosan gondoztunk.

A hét elején ház körüli teendőket végeztem, és egy hirtelen rossz mozdulat miatt másodpercekig láttam a naprendszerünk láthatatlan bolygóit is, majd percek és órák múlva egyre közelebbről nézhettem a hangyák építkezéseit, hiszen nem tudtam kiegyenesedni. Ilyen még nem történt eddig velem. Hirtelen két dologra gondoltam. Az egyik a közhely, amit gyakran hallok, mondogatunk és olykor-olykor még idegesítő is: „Nem számít, csak egészségünk legyen!” A másik, ami eszembe jutott, az, amiről időnként megfeledkezünk: a tartás fontossága.

Az aprócska baleset jó emlékeztető számomra, hogy valóban lehet bármi is bármennyire jó, lehet akármink, tervezhetünk bármit, ha egészségünk nincs, nem ér semmi semmit. Sőt, ha valami nagyon fáj, nem is tudunk az addig nagyon fontosnak hitt dolgokra gondolni. Tartás! Magyar nyelvünk szépsége rejlik benne. Érthetjük így is, úgy is. A fizikai testtartásunk, ha nem egyenes, bizony-bizony megszólnak, jelzik, húzzuk ki magunkat. Több okból is jó, ha egyenesek vagyunk. Aztán ha van tartásunk, tiszteljük a másikat, és a másik is inkább tiszteletre méltónak tart. Vigyázzunk arra, milyen terheket cipelünk! Ne bánja meg se a gerinc(esség)ünk, se a tartásunk! S amúgy is: „Ha nem látnád, el nem hinnéd / Hogy az idő oly szemtelen.”