Kettős mércéről akkor beszélünk, ha két vagy több embert, helyzetet vagy eseményt másképp értékelünk, bár ugyanolyan értékelést érdemelnének – írja a kettős mérce meghatározásaként az értelmező szótár. Mi, erdélyi magyarok azonban nem kell fellapozzuk a tudástárt, hiszen szinte naponta szembesülünk a tisztességtelen eljárásokkal, így a bőrünkön tapasztaljuk a kettős mérce jellemzőit. S még csak a nagyobb közösségeinket érintő kettős mércét említettem, de hányszor és hányszor szembesülünk a hitvány módszer alkalmazásával még a saját kis közösségeinkben, hivatalainkban, az iskolákban, a munkahelyünkön és bizonyos esetekben még a családunkban is.
Személy szerint a kettős mércét tapasztalva ritkán, de néhány decibellel megnövelem a hangerőmet, vagy lazán elengedem. Attól is függ, hogy mi a tét, és per pillanat haragszom-e a világra vagy sem. A héten egy hivatalos konvoj húzta ki a dugót. Két alkalommal is. Először akkor szidtam a felvonulókat, amikor egy megegyezett időpontra kellett megérkeznem, és hiába indultam el időben, majdnem elkéstem, mert a Decebal idejében gyárt(hat)ott járgányok alig döcögtek át az egyik vasúti átjárón, ezáltal jó nagy közlekedési dugót okozva. Másodszor az egyik csíki település határát elhagyva az tűnt fel, hogy beláthatatlan kocsisor araszol előttem. Nem tudtam, mi lehet az oka, később pedig arra lettem figyelmes, hogy lila köd van előttem. S nem a Tóth Árpád-féle körúti hajnal volt, ahol a kirakatban is lila dalra kelt egy nyakkendő, csupán Csíkban dél volt. Hamar kiderült, hogy a korábbihoz hasonló csotrogányfelvonulás és egyben mozgó ócskavasbemutató volt. Mindez részben ismét azért dühített fel, mert ezúttal is akadályozták a forgalmat, hiszen az egyenes útszakaszokon is alig tudtak 40 km/h-s sebességgel „száguldani”, másrészt a lila köd, vagyis a kibocsátott füst bosszantott. Azt gondolom, nem egyedül mérgelődtem, és nem is jogtalanul.
Gondoljunk csak bele, ha valamelyikünk akadályozná a forgalmat, bizonyára hamar jönnének a rend őrei és rónák is ki a büntetést. Arról ne is szóljunk, hogy ha valamelyikünk autójának kipufogója netán egy kicsit jobban füstölne, szintén írná a több száz lejes bírságot az autófelügyelet ellenőre. S még arról sem szóltam, hogy netán vidéken, ha valaki megindul egy fél évszázados traktorral (tudjuk, sokaknak sajnos csak ilyenre futja), kínlódik a megélhetésért, az időjárás viszontagságai közepette próbálja betakarítani a terményt, rögtön érkezik a legtöbbször rosszindulatú biztos úr, s azt mondja: a füstöd feketébb, mint a megengedett, s nyúlj csak a zsebedbe. Mi ez, ha nem kettős mérce és nem pofátlanság a nagyok részéről a pórnép felé? Persze, a polcon ülők villognak, hogy a külföldről hazatérő fiatalokat ilyen meg olyan támogatásokkal segítik, ezt adnak, amazt adnak, de legtöbb esetben a bürokrácia útvesztői után a juttatás nem sokkal több a semminél.
Tegnap volt Márton Áron püspök halálának 42. évfordulója. Az emberi jogok és a keresztényi szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselőjeként mondotta: „Ígérnek, de nem adnak, hazudnak és tagadnak.” Az elmúlt évtizedben valamelyest javult a helyzet, de van még miben fejlődni. Talán ideje lenne a csotrogányokat is újra cserélni.