Tegyük meg az első tiszteletkört – de most ne a pályán, hanem szélesebb ívben: induljunk el Udvarhelyszékről, célozzuk be az anyaországot, érintve két európai nagyvárost. Sóvidék két olimpiai bajnoka, az 1928-ban Amszterdamban aranyérmes, alsósófalvi születésű Keresztes Lajos, valamint a korondi illetőségű, 1936-ban Berlinben diadalmaskodó Lőrincz Márton ma is példakép az udvarhelyszéki birkózók számára, emlékét méltón ápolják. De hasonlóan az anyaországban is, amely színeiben érhették el sportpályafutásuk legdicsőségesebb teljesítményét, és ahol azt sem felejtették el, honnan indult útjára a két olimpikon. A közelmúltban a Magyar Birkózók Szövetsége a parajdi sóbányában megszervezett utánpótlás birkózóversennyel tisztelgett a két bajnok emléke előtt. A tisztelet, a hála és az elismerés kölcsönös.

Jóval aktuálisabb Ilyés Ferenc példája, aki Székelyudvarhelyről indulva kétszer is az olimpiai negyedik helyig jutott a magyar kézilabda-válogatottal, jelenleg pedig igencsak tiszteletreméltó és felelősségteljes szerepet tölt be: elnökként egyengeti a Magyar Kézilabda-szövetség útját. Büszke rá Udvarhely, ugyanakkor az anyaország sem feledkezett meg arról, honnan indult el világhódító útjára a székely kiválóság, és ennek igencsak hasznát látja a székelyföldi kézilabda utánpótlásának kinevelése. A tisztelet, a hála és az elismerés ebben az esetben is kölcsönös.

Ha viszont az udvarhelyi–csíki együttműködés mintapéldáját keressük, akkor talán Bartalis Henriettánál kell kezdjük az alapozást. A fiatal hódeszkás elmondta, edzőjének köszönhetően jelen pillanatban a lehető legjobb helyen van: egy csíkszeredai klub színeiben. De bárhova sodorja az élet, amíg él, udvarhelyi marad – ezt ő maga szögezte le. Ugyanakkor kellemes meglepetés volt számára, hogy bár jelenleg csíkszeredai színeket képvisel, a szülővárosa sem feledkezett meg róla. Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy sportolóra egyformán legyen büszke egyszerre két város is, márpedig ennek konkrét bizonyítéka is van: Henriettát a közelmúltban Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában is az év legjobb női sportolójának választották – zsinórban másodszor. A tisztelet, a hála és az elismerés itt is kölcsönös.

Így jutunk el a csíkszeredai női labdarúgócsapathoz, amely a bajnoki ezüstéremmel és kupagyőzelemmel fennállásának legeredményesebb idényét tudja a háta mögött. Való igaz, hogy a Konstanca hatalmas baklövést követett el. Nagy dobra ugyan nem verték, de a bajnoki címet kiharcoló keret tagjainak május végén lejárt a szerződése, így a tengerpartiak arra ébredtek: nem nagyon maradt, akit a pályára küldhetnek a kupadöntőben. Végül verbuváltak egy csapatra való ifit, a kapuba is egy 19 éves mezőnyjátékost állítottak, és háromgólos vereségbe futottak bele. Évek múltán úgysem fog már senki emlékezni erre, és ami a legfontosabb, hogy azon a napon, azon a mérkőzésen a csíki csapat megérdemelten hódította el a serleget. A többi nem számít.

Ami viszont mindenképpen szót érdemel, hogy a csíki csapat tagjai között akadnak olyanok, akik korábban – udvarhelyi színekben – már szereztek bajnoki ezüstöt vagy román kupát, esetleg mindkettőt. A legutóbbi kupadöntőben is közel féltucatnyi olyan játékos rúgta a labdát, akik vagy Udvarhelyen születtek, vagy ott váltak teljes értékű felnőtt labdarúgóvá. Amúgy a teljes idényre elmondható, hogy az FK-nál több udvarhelyi születésű vagy nevelésű játékos kergette a labdát vörös-fekete mezben, mint mondjuk csíkszeredai. Összegezve tehát, a csapatmunkának egy nem mindennapi csíki siker lett a végeredménye, amelyből az udvarhelyiek is rendesen kivették részüket.

Jó lenne azt mondani, hogy a tisztelet, a hála és az elismerés itt is kölcsönös, bár ha tényleg így van, akkor azt eddig igencsak bravúrosan sikerült leplezni.