Ahogy kilépek a teraszra, füstöt hoz az őszi szél. Ez még nem a kályhákba begyújtás illata, s már nem a mára elfelejtett égő szemétlerakó fullasztó, fekete mérge, hanem a száraz növényzet füstje. Ilyen távolságból még csak nem is kellemetlen, azokat a napsütéses őszi délutánokat juttatja eszembe, amikor gyermekkoromban pityókaszedés után villákkal csomókba hordták a gyomot és a pityóka elszáradt kóróit, és meggyújtották. Felügyelet nélkül nem lehetett hagyni, ezért időtöltésként pár ott maradt pityókát tettünk a lángokba, majd a szenet lekaparva róluk, jóízűen elfogyasztottuk. Csakhogy azóta már változott a világ, egyre inkább gépesítették a mezőgazdaságot, erős traktorok vontatta éles szárvágók, szecskálók, tárcsák és ekék dolgozzák bele a növényi hulladékot a talajba, arra sem idő, sem kézi erő nem jut, hogy többhektárnyi területről villával gyűjtsék össze a kórókat. Arról nem is beszélve, hogy azóta számtalanszor bebizonyították, hogy a földek efféle takarítása mennyire káros, tilos és veszélyes. Mégis, ha őszi-tavaszi időszakban járunk a környéken, szinte mindig látunk füstöt gomolyogni a mezőkön. Az idén mindezt még tetézi a szárazság is. 

Egyik este épp egy olasz tűzoltó repülőgépről olvastam mesét a fiaimnak. A történetben Tonio, a Canadair CL-415-ös éppen ilyen száraz, meleg napokon teljesített szolgálatot Szardínia szigetén, és ha napokig nem esett, és derűs volt az idő, az első vékony füstcsíkból tudta, hogy hamarosan indulnia kell bevetésre. Munkája során a sűrű fekete füst felé repült, arra, ahonnan a madarak menekültek, és ahol az aljnövényzetben gyorsan terjedt az izzás és a lángok újabb és újabb fák törzsét nyaldosták. Amikor a tűzfészek fölött járt, kiengedte a hatezer liternyi vizet, amely nyomán forró, fehér vízpára csapott a magasba, és indult is a tenger irányába, ismét megtölteni a tartályát.
A mesében természetesen sikerült eloltani a tüzet, Tonióhoz hasonlatos hősök viszont közöttünk is élnek, és bár nem repülnek, mindent igyekeznek megtenni az erdők és az emberek megmentéséért. Olyanok, akik mindig arra tartanak, ahol épp valami baj történt – legyen az baleset, kidőlt fa, erdőtűz vagy más –, és dacolnak a lángokkal, a gomolygó füsttel és a víz nyomán felszálló gőzzel. Áldozatkészségüket és elhivatottságukat épp szeptember 13-án ünnepeljük. Munkájukat pedig leginkább felelősségteljes magatartással köszönhetnénk meg, azzal, ha nem égetünk tarlót, szalonnasütéskor csak a kijelölt tűzrakó helyet használjuk, a tüzet pedig gondosan eloltjuk távozáskor, és nem dobjuk ki a kocsiból az égő cigarettacsikket. Különösen szárazság idején…