Egyszer egy édesanya súlyos betegségben szenvedett. Férje orvost hívott hozzá. A doktor megvizsgálta, előírt némi kezelést, de semmi jóval nem biztatta a többgyermekes családfőt. Azt mondta, nézze az udvaron a gyümölcsfát, amire annak levelei lehullanak, addigra a felesége meg fog halni. Az orvos szavait hallva a gyermekek gombostűket szereztek, felmásztak a fára, és elkezdték az ágakhoz tűzögetni a leveleket, hogy ne tudjanak lehullni. Ez a rövid kis történet jutott eszembe így a csíksomlyói pünkösdi búcsút megelőző napokban. 
Sajnos minket sem kímél az élet. Már szinte felsorolni is unalmas, hogy milyen világméretű és helyi jellegű nehézségek vesznek körül. A szomszédos országban dúló háború ötszázadik napjának ajtajában toporzékolunk, szorongunk, békéért óhajtozunk. Ugyancsak feszélyezve érezzük magunkat a több hónap után kézbesített számlák kibontása előtt, állandó kérdésünk a jövő és a megélhetés, a hogyan tovább. Csak néhány a globális gondokból. A lokálisak gyakran még ezeknél is nehezebbek és sürgetőbbek. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy középkorú szülők végső búcsút kell vegyenek hirtelen elhunyt gyermekeiktől, az újdonsült édesanya a kórházban fekvő beteg kislányáért aggódik, Juliska néni a mindennapi betevő árához a hetedik „krajcárt” keresi a láda fiában, Józsika az illuminált állapotú édesapja elől menekül, hogy ne verje agyon, Pista bácsi a mutatóujja elvesztése miatt szenved, testileg-lelkileg. Bajainkban csak ritkán és kivételes esetben találunk azonnali és fájdalommentes megoldást. Legtöbbször évekig szenvedünk, kínlódunk, egyaránt sajog a testünk és a lelkünk. Sokszor kipróbálunk mindent, beiratkozunk jófeleség-képzésre, az internetes böngészőben kutatjuk, mitől leszünk igazán férfiak, a kínai orvosnál keressük a gyógymódokat, kaszáljuk a füvet, de nem úgy, mint nagyapáink, és vigyorgunk tőle, értékeket őrzünk, de egyre ritkábban a lelkekben, a népszokásokban, hagyományokban, mentalitásban, annál is inkább a széfekben, bankkártyákon és virtuális bányákban. Ha megvan mindenünk, akkor sem vagyunk boldogok. Még kell legalább egy „pohárral”. Az italból magunknak és a bosszúból annak, akinek fél négyzetméterrel nagyobb a szántóföldje vagy két évvel újabb az autója. Olyan szép lenne, ha nemcsak a nagy ünnepekkor és ilyenkor pünkösdkor ragaszkodnánk Édesanyánkhoz, magyarságunkhoz, hanem úgy, mint a történetben a gyermekek: a hétköznapok bajaiban és örömeiben (is), őszinte és tiszta odaadással. S ejsze a búcsúra is érdemes lenne így érkezni. Ebben segíthet Magyari Lajos, Csíksomlyó című versének néhány sora: „A föld, ha könnyet, sósat könnyezik, / s felette a felhők is másként járnak, / ámul a lélek, szorong, könnyebbedik: / végül megadja magát a csodáknak… / Isten itt velünk van, bennünk óriásul, (...) / a végtelenség itt áhítattá másul.”
Legyen így! Örüljünk és ünnepeljünk szeretetben, hogy értsük egymás nyelvét úgy, mint az első pünkösdkor!