Bizonyítványt kaptak a politikusok vasárnap éjjel. Van, aki elbukott, van, aki annyira jelesre vizsgázott, hogy rögtön továbbengedték egy újabb ciklusra. És van „kezdő” is, aki inkább megelőlegezett bizalmat kapott, előrevetítve egy majdani szép bizonyítvány lehetőségét. Valamilyen szinten a politikai színtérre frissen belépőt is értékeli a vizsgáztató (a választópolgár), jó esetben az alapján, amit az illető valahol már letett az asztalra, kevésbé jó esetben a kampányhónap alatti megnyilvánulásai, ígéretei alapján „juttatja be” egy tisztségbe. Ami lehet nagyon rizikós döntés is. Itt, ahol én élek, volt erre példa.
Szóval a választás egyértelműen értékelés is. Milyen jó lenne – mondja bennem a mentálhigiénés szakember –, ha a nyertesek, de a vesztesek is mélyen szembenéznének a kapott bizonyítvánnyal. Ha a nagy hajrá lejártával megvizsgálnák magukban, hogy vajon miért bíztak vagy nem bíztak bennük az emberek, személyiségüknek, megnyilvánulásaiknak, tevékenységüknek melyik része volt a szimpatikus vagy épp az elutasított. Újoncnak, vesztesnek is (a régi motorosokról most nem beszélünk) egyfajta krízist is jelenthet a kapott bizonyítvány. Ha nyert, pozitív stresszt hoz – legalábbis majd a mandátum elején – a változás, az új feladatnak való megfelelés, a kihívások kezelése, a vesztes pedig veszteségként éli meg a bukást. A krízis viszont – hangoztatja a pszichológia – magában hordozza a fejlődés, az építkezés, az erősebbé, jobbá válás lehetőségét is. Ha a nyertes beleengedi magát abba az érzéskavalkádba, amit a győzelem és az új helyzet elindít benne, nagyobb önismerettel jöhet ki belőle, tudatosabb, netán empatikusabb vezetővé válhat. A vesztes pedig megértheti, hogy mit nem működtetett jól, miben hibázott, milyen mozgatórugók vitték el ilyen vagy olyan irányba. Rájöhet arra, hogy esetleg erodálódott, nem tudta jól kezelni a „vezérséggel” járó helyzeteket, megváltoztatta személyisége egy részét a szerep, és akár arra is, hogy mégsem neki való. Ami fontos: attól még lehet jó ember, jó dolgozó, a feldolgozási folyamat végén akár felszabadulást is megélhet, hogy megszabadult az egésztől, és kiteljesedhet máshol. 

Persze minderre lehet legyinteni, hogy van az a hatalom, meg hogy a politika nem pszichológia. Pedig de. Ugyanis a politikus is ember, és éppen vezetői szerepe okán joggal elvárhatja tőle a négyévente bizonyítványt osztó közösség, hogy legyen rendben magával, tanulja meg kezelni a gyarlóságait, és hiteles emberként végezze a kapott feladatot. Erre csak pszichológiailag érett személyiség képes, akinek ön- és valóságérzékelése reális, tiszteli mások személyes határait, egyenrangú kapcsolatokra törekszik, munkájában igényes, képes kontrollálni az indulatait, de képes a bizalomra, elfogadásra és empátiára, továbbá a felelősségvállalásra, a kudarcok beismerésére is.
Bizonyítványt kapnak a napokban az iskolások is. Ők évente kapnak. Sokan vannak, akik izgatottan, még többen, akik szorongva, rettegve várják, hogy milyen jegyek lesznek benne. Az izgatottság talán rendben van, a szorongás, félelem már nagyon nincs. Mert a gyermek (is) jóval több, mint a bizonyítvány, a jegyek mögött ott van az ember, saját fejlődési ritmusával, adottságaival, társadalmi és érzelmi hátterével, nehézségeivel, sokszínű (tantárgyakon) túli képességeivel, érdeklődésével stb. Kedves politikusok, gyermekek, szülők és pedagógusok! Az állandó sikerhez hozzá lehet szokni. A kudarcba bele lehet ragadni. Sokkal fontosabb a kudarctól a sikerig, illetve a sikertől a kudarcig vivő út. A fejlődési ív (vagy lejtő). És az, hogy ezen az úton vannak-e segítőink. És az, hogy tudunk-e segítséget kérni. És tudunk-e adni?