Hirdetés

Balogok is tudják

Bíró István
Becsült olvasási idő: 3 perc

Szinte már elalélt állapotban áradozott a minap valaki arról, milyen nagyszerű, hogy a helyi vállalkozás segíti a közösség kisebb csoportját. Való igaz, minden tisztelet megilleti azt, aki nemcsak önös érdekeit, saját pénztárcáját és bankszámláját nézi. Igen jól tudjuk, a lassan a magas vérnyomásra is kirótt adók és a bürokrácia világában vállalkozni nem egyszerű, és a bevételből úgy gazdálkodni, hogy másnak is jusson, az talán még nehezebb. Ezért a lehető legmagasabb kalapemelés illeti azokat, akik jótékonykodnak. A mézes-mázas szavakkal átitatott áradozás viszont két okból is bosszantott. Egyrészt azért, mert ha nagyon őszinték vagyunk magunkkal, akkor nem kellene rendkívüli történésnek számítson, hogy az erősebb segíti a gyengébbet, a gazdagabb a szegényebbet. Ez volna a természetes, az élhetőbb világ rendje, és nemcsak nagy szinteken, hanem a családban, a szomszédi közösségekben stb. Évtizedekkel ezelőtt nagyjából így is volt. Itt jut eszembe korunk egyik józan paraszti gondolkodással megáldott egyik megmondóembere (a szó jó értelmében), aki gyakran hangoztatja, a régi tudást kell napjainkban hasznosítani. Természetesen sokan leszólják, de néhány nap múlva a leszólók beszélnek arról, milyen jó, ha a helyi vállalkozó segít falustársain... Másrészt azért is zavart az említett áradozás, mert világgá volt kürtölve a jótékonykodás. Értem, hogy szükséges a reklám, meg a marketing, de ettől a pillanattól számomra már nem volt hiteles a jó szándékú adakozás. 


Hirdetés


„Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig, amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” Tessék, régi tudás… A Facebook világában valóban ósdi, de mennyire a saját magunk és a közösség javát szolgálja, szolgálná. A kevesebb néha több… Újabb közhely, de régi szólás, tudás… Emlékszem azokra az időkre, amikor a csíki önkéntes tűzoltóalakulatok nem voltak ilyen gazdagok. Akkoriban úgynevezett tűzoltópumpával vonultak bevetésekre, de aztán az egyik településre begurult a külföldi tűzoltó­autó. Adományként érkezett egy elszármazottól. Hatalmas ajándék volt, és az a mai napig. Nyilvános felületeken nem kürtölték szét, mégis tudták a helyiek, hogy kinek köszönhetik. A hír szájról szájra, azaz pletykával terjedt, de talán nagyobb tiszteletet váltott ki az adományozó felé, mint napjaink hírverése. Volt olyan édesapa, aki súgta a fiának: „Ez az a bácsi, akitől kaptuk azt a tűzoltókocsit, amit a központban láttál.” Talán az ilyen kijelentések, „elismerések” többet jelentettek 600 lájknál és 45 „gratulálok” (nem őszinte) hozzászólásánál. 
Nem mondom, hogy szűkölködjünk az elismerésekkel, dicséretekkel, de ne találjuk fel a spanyolviaszt. Egymást segíteni és a dolgunkat végezni kötelességünk. Azért nem jár igazi dicséret, ha valaki a feladatait végzi, hogyha azon felül teljesít és lelkiismeretesen helytáll akkor is, amikor a legnehezebb, az már valóban tiszteletreméltó! 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!