Sokaknak ismerős a címben idézett mondat, amely vagy húsz éve kergette őrületbe a tévénézők millióit, ám időtálló mémként azóta is gyakran felbukkan itt-ott a közösségi oldalakon vagy a sajtóban. Most például ebben az írásban, ami arról szól, hogy elkezdődött a pontvadászat az európai top futball-bajnokságokban. A már hetek óta futó hazai, magyar vagy éppen szlovákiai, szerbiai labdarúgópályák után benépesültek Európa legdrágább, legcsillogóbb, leglátványosabb stadionjai is, hogy az ott szereplő gárdák elhozzák nekünk Európa legdrágább, legcsillogóbb, leglátványosabb futballját.

A globális futballcirkusz nézőterén helyet foglalnak azok a százmilliók is, akik távolról követik az eseményeket. Távolról, ám nem kevésbé bevonódva érzelmileg, mint a lelátókon helyet foglaló spanyol, angol, német vagy olasz focirajongók. Sőt… Eljött az idő, jöhetnek megint a késhegyre menő viták, az ugratások, még inkább a pocskondiázások, lesajnálások, piszkálódások. Jönnek az interesek, a milánosok, a rómások, a Liverpoolért, az Arsenalért, a Dortmundért, a Bayern Münchenért szorítók, lila (avagy klubszínektől függően piros, kék, zöld, sárga…) köd ereszkedik ismét az agyakra és elözönli a közösségi oldalakat a sok-sok komment, a baráti beszélgetéseket átszövi újra a foci. Mert világbajnokság ide, nemzetközi kupaselejzetők oda, magyar NB1 és román Szuperliga amoda, az igazi előadás most kezdődik. Legalábbis sokak szerint.

Én meg valahogy úgy vagyok a topfutballal és annak szereplőivel, mint Petőfi volt a zordon Kárpátoknak vadregényes tájaival: tán csodálom, de nem szeretem. Sőt, néha nem is csodálom, egyszerűen nem szeretem. Átfutom az eredményeket, megnézem Szoboszlai Dominikék meccseit, és ebben nagyjából ki is merül az érdeklődésem, inkább megnézem, hogy muzsikál a talajvesztett Puskás Akadémia, vagy a Corbu Mariusszal felálló Ferencváros. Kimegyek az FK, vagy éppen a Sepsi OSK meccseire, ha időm engedi, kinézek egy rangadót a „mennyei megyeiben”, azaz a 4., az 5. vagy a 6. Ligában.
Mert itt találok olyat, ami még valamennyire hozzám szól, ami még képvisel bármit a labdarúgás erényeiből és szépségeiből, ami a nagybetűs foci, ami az enyém (is). Minden más pénzzel felfújt, hamis csillogás, ha úgy tetszik, üzlet, piac, hetivásár. Lehet szép, jó, látványos, sőt, olykor lélegzetelállító, de hidegen hagy. Nem vonódok be cseppet sem érzelmileg, nagyjából úgy, ahogy mások (magán)életében sem szeretek vájkálni – nem az én dolgom, nem rám tartozik, ki kivel mit hogyan él át a világban. A világ topfutballja sem rám tartozik. Hidegen hagy, untat.

Persze nem szeretnék képmutató lenni, a világ bármelyik városában járva az első, de legalábbis a második utam a helyi futballstadion(ok)hoz vezetne, legyen szó Isztambulról, Londonról, Milánóról vagy éppen Varsóról. Mert a varázslat ott bujkál minden város, minden falu minden egyes pályájának minden egyes szegletében és fűszálában. És ez a varázslat mindenkié, az enyém is. Ezt nem ronthatja el pénz, siker, csillogás, legfeljebb kicsit átalakítja. Szóval egyszerű, nézzetek focit, elkezdődött!