„Apu, vedd meg nekem a várost / Automata váltós / Kocsival szelném a dombokat / Enyém lenne a kilátó / Tudná, aki látott / Hogy jó sok pénzünk van” – így szól egy magyar pop-rock együttes egyik dalának néhány sora, amely felcsendült a NyárOn Szereda fesztiválon is. 
Nekem meg az jutott eszembe, hogy Apu az elmúlt hónapokban már megvette a várost. Nagyjából részletekben vagy kölcsönből. S nemcsak a várost vette meg! Nincsenek pontos információim, s amúgy az Apu pénztárcájában sem illik kutakodni, így nem tudom, mennyit keres. Csak feltételezzük, hogy Apu fizetése nem csattan nagyot a markában, hiszen nettó minimálbért vagy annál egy kevéssel többet keres. Apu minden hónapban befizeti a számlákat. Az év elején, a téli hónapokban a fűtésre különösen sokat költött, még vidéken is. Aztán a tavaszon jócskán fizetett a mezőgazdasági munkálatokra is, hiszen a nadrágszíjnyi földeket már csak hagyományból is megműveli, mert hát így szoktuk. Az számára már mellékes, hogy a saját munkáját nem számítja, és az önátverés gondolatától menekül. Apunak van egy középiskolás és egy egyetemista gyermeke, utóbbi nagyvárosban tanul, ahol az átlagnál is drágább minden. Mindkettőjük megélhetését verejtékes munkával biztosítja. Ki nem tenné meg a gyermekeiért!? Ez így is van rendjén! Apu kisebbik gyermeke május végén ballagott. Az elmúlt tanévben csak úgy naponta tűntek el Apu bankszámlájáról a nullások, és időnként a pénztárcájából a kisebb zöldek is.

Apu a tanév végén fizetett a fotósoknak, virágárusoknak, ruhásüzleteknek, vendéglősöknek és zenészeknek. Apunak két keresztgyermeke is ballagott, és a legnagyobb éppen a múlt héten vette feleségül élete párját. Szóval Apu ismét fizetett (mondjuk, ezúttal már csak indirekt módon) a már említetteknek. Tudjuk, hogy nincs sok pénze, de a föld fenekéből is előkeríti olykor a pirostarka tehén árát, hogy ne maradjon szégyenben a komatársai előtt, s különben is, mit szól a falu?! Apu és családja mostanra elég szűkösen tengeti napjait, minap éppen azon is bosszankodtak, hogy a 2,5 kilogrammos kenyérért egyik napról a másikra 25 lej helyett 28 lejt kérnek el. Ezzel sincs még baj, csakhogy megkezdődött a fesztiválszezon és a nyaralások ideje, s ahelyett, hogy Apu fia az érettségi vizsgák előtt zabozna, inkább fesztiválra megy. Biztatják őt a haverok is, meg ha már itt a nagy lehetőség a nagynak nevezett, trágárul beszélő vagy éneklő előadókkal, akkor miért is maradna otthon!? Csakhogy Apunak immár üres a pénztárcája. A jó hír az, hogy nincs egyedül, így a másik Apu sem tudja befizetni a gyermekét a nagy fesztiválra. A fiatalok más kikapcsolódási lehetőséget találnak. Elmennek a közeli városba vagy faluba, ahol szintén nagy buli van, ingyenes belépéssel. A gazdagabb Apu gyermekei néhány tucatnyian csápolnak, drágán megveszik a kedvcsináló italokat és egy kiló hús áránál drágább, gyenge minőségű szendvicseket. A bulik végén ugyancsak követelik Aputól, hogy vegye meg a várost, ahol kocsival akarják kerülni a gödröket. És van apu, aki kocsit is vesz a fiának, aki aztán néhány hét múlva vagy kiírhatja, vagy nem a Facebookra, hogy: sikerült a zéreccségim. 
Szóval ha gazdag Apu, ha nem, nincs könnyű helyzetben. Főként így, hogy már megvette a várost. Mindeddig csak Apuról szóltunk, de hol van a történetben Anyu vagy inkább Édesanya? Anyu szerintem csendes, erős és talán imádkozó társa Apunak, hogy bírják még anyagilag is. 
Ideje lenne tetveket irtani, s kevésbé vakaródzni, és az írásom elején idézett dalt is átírni valahogy így: „Anyu, vedd meg nekem a falut / Sebességváltós biciklivel járnám az utcákat / Enyém lenne számtalan egyszerű közösségi élmény / Tudná, aki látott, hogy mi is gürcölünk jó sokat / Szerényen élünk, de boldogok vagyunk.”