– Anya, honnan van mamáéknak pénze, ha nem is dolgoznak? – érdeklődött egyik este a fiam nyugdíjas nagyszülei anyagi helyzete iránt. Jó pillanatban fogalmazódott meg a kérdés, mert pont volt türelem és időm a nyugdíjrendszer rendkívül rövid ismertetésén túl hosszan mesélni az állam működéséről. Azt, hogy a szülei pénzért dolgoznak, és erre a pénzre azért van szükségünk, hogy ki tudjuk fizetni a villany-, víz- és fűtésszámlát, illetve hogy élelmet, ruhát, üzemanyagot és természetesen legót meg csokis buktát vásároljunk, már régóta tudja, és azt is naponta a saját bőrén tapasztalja, hogy ez a munka mennyire fontos, hiszen a szülei emiatt utasítják vissza a legjobb mókákat – például a hancúrozást, a biciklizést vagy a társasjátékozást –, de hogy az ezért járó juttatás jó részét még be is kell fizetni az „államnak”, hogy aztán ebből fizethessék a doktor nénit, rendőr bácsit, a tanító nénit, az utcák aszfaltozását, az uszodák és a focipályák építését, a polgármesteri hivatalok és iskolák felújítását, de még a David Popovici olimpiai aranyérméért járó jutalmat is – erről most beszéltünk először.
Itt viszont már elkalandoztak a gondolataim, mert ha csak felsoroljuk az állam feladatait a közintézmények, az oktatási és egészségügyi rendszer fenntartásától a közüzemi hálózaton át a rend, az állampolgári jogok és a segélyezés biztosításáig, akkor azt feltételeznénk, hogy van valamiféle észszerű prioritási sorrend az elosztásánál. De tapasztalatból tudjuk, hogy nincs, hiszen a pénzt mostanság nem arra költik, amire kell, hanem amire épp lehet.

Eszembe jut a kányádi példa, ahol nemrég holland önkéntesek cserélték ki az osztálytermek padlózatát, bővítették az áramhálózatot és felszereltek új konnektorokat abból a pénzből, amelyet maguk gyűjtöttek a karácsonyi vásáron eladott sütemények árából és más jótékonysági akciókból. Leszögezem, nem azt kifogásolom, hogy vannak önzetlen, jóindulatú külföldi segítők, és azt sem, hogy a közösséget támogatandó projektként a polgármester és az iskolaigazgató ezt a célt fogalmazta meg, hanem azt, hogy az áramhálózat bővítésére azért volt szükség, mert ősszel egy pályázatnak köszönhetően az iskola új digitális eszközötek kap, amelyeknek nincs elegendő dugalj az osztálytermekben… Ugyan nem vagyok villanyszerelő, de elképzelhetőnek tartom, hogy ha nincs külföldi segítség, akkor előfordulhat, hogy a nálunkfelé nemcsak a lakásokban, de kórházakban és más közintézményekben is divatos, rögtönzött, hosszabbító-hátán-elosztó megoldással nő a rövidzárlat és tűz kialakulásának kockázata.
Egy másik hasonló példáról is írtunk nemrég: Szentegyháza önkormányzata szociális foglalkoztató központ létrehozására pályázott és nyert. Csakhogy ebben az esetben az épület adott (az egykori szülészet) és az önkormányzat nem építésre, hanem a terep rendezésére költené a támogatást, hogy azok, akik használnák a szociális központot, be tudjanak jutni a dombon lévő épületbe. Ez a munkálat viszont nem elszámolható költség a kiírás szerint.
Ezeket a nüanszokat már nem részleteztem a fiamnak, inkább hagytam, hogy álomba merüljön. Talán álmában a felnőttek fizetéséből levont összegek épp a megfelelő helyre jutnak, az alapoktól építkezve, szigorú logika szerint, mindig a legszükségesebbre és a legjobb időben.