Mindjárt kezdődik az iskola. Sajnos, bizonyára nem kevés az olyan gyerek, akiben napról napra nő a félelem, mert újra beindul a rémálom, folytatódik a szekálás, a bántás, a kiközösítés. Ami lehet, hogy nem is szűnt meg a vakáció alatt, legfeljebb csak enyhült, mert az internet nem ment szünetre és a közösségi platformok adta lehetőséget a bántalmazók nyáron is kihasználhatták. De legalább nem kellett nap mint nap szembenézni az agresszorokkal, kínkeservesen próbálkozni a bántásra alkalmat adó helyzetek elkerülésével…
Franciaország például az új tanévre bekeményített, egy törvény értelmében a bántalmazónak mennie kell az iskolából. Eddig ott is – akárcsak nálunk – gyakran az áldozatot igyekeztek a szülők kimenekíteni a problémás közösségből, ez most megváltozik, és egyébként is a tavalyi év óta náluk az iskolai bántalmazás bűncselekménynek minősül és kemény büntetést (börtön és nem kevés pénzbírság) vonhat maga után. A bántalmazó más iskolába való áthelyezése lehet egyfajta megoldás, de mindenképpen a francia kormány részéről egy komoly üzenet a társadalomnak, a szülőknek, az iskoláknak, hogy tegyenek meg mindent az iskolai zaklatás, a bullying visszaszorításáért.
Azt írom, hogy egyfajta megoldás ez. De írhatnám azt is, hogy „felületi kezelés”. Miért? Mert a bántalmazó az új helyre viszi magával az okot is, amiért ő bántalmazóvá vált. Mert traumá(ka)t cipel ő is, valahol legbelül sérülékeny ő is, éppen az ebből eredő fájdalmakat, hiányokat próbálja „pótolni” azzal, hogy másokat bánt. Szóval ha nem kap az eltávolítás mellé szakszerű segítséget, akkor az új környezet nem valószínű, hogy meghozza a várt eredményt: lehet, hogy a váltás okozta stressz még rátesz egy lapáttal az állapotára, és tovább folytatja a zaklatást, vagy éppen ő kerül az áldozat szerepébe az új közösségben.
Az eredeti közösségnek sem biztos, hogy elhozza a happy endet a zaklató kiemelése. Abban a közösségben ugyanis bullying zajlott, a bántalmazónak voltak társai, sokan asszisztáltak a „tevékenységéhez”. Átveheti más is az ő szerepét akár, és akkor ugyanott vagyunk, ahol voltunk, hacsak nem kap ez a közösség is szakszerű támogatást, hogy felismerjék és ne tűrjék el maguk között a bántalmazó magatartást. 
Tény, hogy az iskolai közösségek egyre fenyegetőbb rákfenéje a bántalmazás. Viszont valójában nem maga a zaklató személye a probléma, akit ki lehet rúgni, akitől meg kell szabadulni, hanem a probléma maga a bántalmazás ténye. Az is igaz, hogy nem könnyű az adott közösségben megváltoztatni a viszonyokat, nem könnyű a bántás szemlélőit kimozdítani a passzív szerepükből, és elérni, hogy a közösség többsége mondjon határozott nemet arra, hogy bárkit is közülük kínozzon egy társuk. Nem könnyű a bántalmazót és társait kimozdítani a számukra érzelmi és társas nyereséget nyújtó szerepükből, ahogy nem könnyű az áldozatot sem megerősíteni úgy, hogy ne válhasson áldozattá. Nem könnyű, de lehetséges. Van mód a közösségeken belüli kapcsolatok helyreállítására, a közösség építésére, anélkül, hogy bárkiről is lemondanánk.
Ehhez kellenek egyrészt a rendszerszintű szabályok (mint például ez a franciaországi jogszabály), de magának a környezetnek, azaz az iskoláknak kell békés, minden egyes gyermek testi, lelki, érzelmi biztonságát prioritásként kezelő helyekké válniuk. Hol vagyunk mi ettől? Sajnos, nagyon távol. A franciák legalább fel- és elismerték, hogy a bullying társadalmi probléma, amit széles körben kezelni kell. Nálunk még a pedagógusok egy része is vállat von, ha kipattan egy-egy helyzet, és a valóság az, hogy az áldozaton, esetleg az ő szülein kívül igazából csak kevesen érzik égetően sürgősnek lépni valamit. Így viszont jövőben sem lesz kevesebb azoknak a gyerekeknek a száma, akik rettegve (nem) várják az iskolakezdés időpontját…