A halálbüntetés visszaállítása és a marihuána legalizálása például olyan társadalmunkat megosztó kérdések, melyek megítélésében a következő évtizedekben sem lesz egyetértés. E kérdések sora eggyel bővült: nevezetesen, hogy jó-e a román tengerparton nyaralni? Itt nyomban hozzá kell tenni, hogy a kérdés az erdélyi magyar és román társadalomban lényegesen megosztóbb, mint az ország többi részén. 
A kérdést érdemes részleteiben is megvizsgálni. Ugye, itt van elsőként a tengerparti nyaralás költségvonzata, amivel kapcsolatban a következő két, egymással teljesen ellentétes kijelentés hangzik el a leggyakrabban: a „nincs annyi pénzünk, hogy külföldön nyaraljunk”, illetve a „nem vagyok annyira gazdag, hogy megengedhessem magamnak a román tengerpartot”.
Nem állítom, hogy a román tengerparti nyaraláshoz való viszonyulásunkat csupa alaptalan előítélet határozná meg, hiszen az elmúlt harminc évben a turizmus ezen szeletének működtetői mindent megtettek azért, hogy szép gömbölyűre formálódjanak ezek a sztereotípiák: naponta lejátszották a teljes manelerepertoárt, és rátettek minden legális és nem legális kereskedelmi adalékot arra az egy pizzaszeletre. 
Ennek köszönhető, hogy a román tengerpart turisztikai desztinációként jelenleg is keresi önmagát, nem sikerült meg- vagy újrafogalmaznia identitását. A partszakasz ékkövének számító Mamaián – bár gombamód nőnek ki a földből az új szállodák – továbbra sem lehet kitalálni, hogy mire gondolt a költő, milyen irányba terelgetik az illetékesek a tengerparti turizmust. Július utolsó, augusztus első napjaiban volt szerencsém itt nyaralni a családdal, amolyan lowcost-megoldással: relatív megfizethető, jó minőségű szállás apartmanban, az étkezést pedig megoldottuk a konyhában. Ugyanis győzött az a csíki direktíva, miszerint „mindegy, hogy hogyan, csak a gyermekeket vigyük tengeri sós levegőre, mielőtt jön a köd”.

Meglepő volt viszont, hogy a szezonnak ebben az időszakában mennyire kevés turista volt az üdülőhelyen. Ráadásul ezt tetézte az a sokat vitatott intézkedés is, hogy néhány évvel ezelőtt a mamaiai homokos partszakaszt alaposan kiszélesítették, így a fürdőző, napozó „tömeg” még kisebbnek látszott. És láss csodát: sehol senki nem bömböltetett manelét. 
Az alacsony látogatottsági szinthez nagy valószínűséggel az is hozzájárult, hogy az utóbbi évek gazdasági mutatóinak megtorpanásai a családi kasszákon is jól kimutathatók. És ilyenkor miről mond le az ember? Hát a hírből drágának ismert üdülőhelyekről.
Egyértelmű, hogy a „Nyaraljunk-e a román tengerparton?” kérdésre az idei szezon után sem lehet mindenki számára elfogadható választ adni vagy ítéletet hirdetni, s hogy felmerülhetnek újabb pró és kontra érvek. Mindenképp ellene szól, hogy szemmel láthatóan céltalanul és jól átgondolt koncepció nélkül épül – de nem feltétlenül fejlődik – a román tengerpart. Az sem különösebben szolgálja jó hírét, hogy a vendéglátói szolgáltatások és éttermek valóban drágák, a fánk- és főttkukorica-árusok is egyre borsosabb áron adják a portékát, tehát még a tavalyinál is hangosabban kénytelenek rikácsolni. 
Van azonban néhány, a román tengerpart mellett szóló érv is: a reptérmizériáknak köszönhetően idén már érdemes volt megfontolni, hogy üljön-e az ember 3-4 órát egy Prahova-völgyi dugóban a tengerpartra menet, vagy 24 órát egy európai reptéren, mert késett vagy törölték a járatát. Ugyanakkor mutatkoznak – bár ez feltehetően üdülőhely és időszak függvénye is – civilizációs szintlépésre utaló jelek is: relatív tisztaság volt a parton és a településen, valamint van elfogadhatóan működő infrastruktúra (mi például a tömegközlekedést próbáltuk ki).
Ismerősi körökben elhangzó beszámolókból viszont tudjuk, hogy a román tengerpart identitásválsága oly mértékű, hogy egy jól átgondolt fejlesztési terv maradéktalan alkalmazásával is csak éveken, évtizedeken belül lehetne megközelíteni… mondjuk Bulgáriát.