Ma derül ki, hogy hány tanárnak sikerül a véglegesítő vizsgája. Kiújulhat megint a vita az eredményekről szóló hírek alatt, hogy miért kell lejáratni a pedagógusokat, milyen pedagógus az, aki nem képes összehozni a minimálisan szükséges osztályzatot stb. Véleménye lehet mindenkinek, a vita sem baj, az viszont igen, hogy sokan megfelelő ismeretek nélkül húzzák a vizes lepedőt az újságíróra, aki megírja a hírt, a tanárra, aki elbukja a vizsgát.
Hogy miért hír egyáltalán a nemrég lejárt versenyvizsga, a most véget érő véglegesítő? Egyrészt mert eléggé népes és meghatározó társadalmi csoportról van szó, másrészt mert ilyen fura berendezkedésű a hazai tanügy, és központosított megmérettetéseken nyerheti el egy tanár a véglegesített státuszt vagy a meghatározatlan idejű állást. Azon viszont lehetne vitázni, hogy jó-e ez a rendszer, hogy mi értelme van például annak, hogy egy egyetemi oklevéllel, tehát elvileg megfelelő szakképesítéssel rendelkező szakembert kitesznek annak, hogy végigcsináljon egy több hónapos tortúrát azért, hogy véglegesen pedagógusnak mondhassa magát. Igen, több hónapos a tortúra, a négyórás írásbeli vizsga csak hab a tortán. Azt megelőzően ugyanis többórás bemutató tanítást kell tartania (ezzel önmagában nem is lenne gond, ha nem lenne többnyire kirakat és színjáték az egész, sőt, a jól lebonyolított óralátogatás – szerintem – elég is lenne ahhoz, hogy már ne kezdő, hanem végleges pedagógusnak „ítéltessék” valaki, vagy épp javaslatot kapjon arra, hogy még hol kéne fejlődnie, és próbálkozzon egy év múlva újra), továbbá össze kell állítania egy több kilóra rúgó szakmai portfóliót az elvégzett munkájáról.

A jelenlegi struktúra a szakmai alkalmasságról sokat nem mond el, legfeljebb az elméleti felkészültségről (ami fontos, de nem elegendő) és a „papírgyártó” tehetségről szól, arról kevésbé, hogy a hétköznapokon, óralátogató bizottság nélkül, a négy fal között hogyan tanít és nevel a pedagógus, hogy tudja érdekessé és befogadhatóvá tenni a tananyagot, mit kezd a problémásabb helyzetekkel, milyen viszonyt tart fenn a tanítványaival stb. Ha mindez az adott tanintézeten belül, mentortanárok irányításával zajlana, a kutya sem beszélne a véglegesítőről, mert tulajdonképpen tényleg nem tartozik senkire a tanáron és a munkaadón (a napközin, iskolán) kívül.
Aztán ott van a versenyvizsga, annak összes bájával. Utalok itt például a többnyire észszerűtlenül nehéz, a mindennapi valósággal köszönőviszonyban sem lévő tételekre, vagy arra, hogy sokan évről évre leteszik a vizsgát, el is érik a szükséges jegyet, de mégsem jutnak rendes (végleges, címzetes, tituláris, ahogy tetszik) tanári álláshoz, mindig máshol kezdik a tanévet, gyakran akár napi száz kilométert is ingázva. Mert nincs üres hely az adott szakon az illető szűkebb-tágabb lakókörnyezetében. Ha ezt is maga a munkaadó intézmény bonyolíthatná le, ez sem lenne közérdekű téma. Mert más állások elnyeréséhez is szoktak vizsgát szervezni, ha egy helyre többen jelentkeznek, valamilyen módon minden intézmény, cég kiválasztja a számára legmegfelelőbbet, és minden esetben vannak, akik egyébként lehet, hogy jó szakemberek, de mégsem őket veszik fel. Tehát nem sikerül a vizsgájuk, mert ott és akkor éppen nem jött össze. És mégsem veszi őket össztűz alá a kedves társadalom.
És ott van a másik örökzöld téma, hogy bezzeg, a tanárok egész nyáron nem csinálnak semmit. Kedves olvasó, aki magad is szoktál kommentelgetni a tanárok „gyenge” vizsgaeredményei, netán a fizetésemelése alá, kérlek, gondolkozz el azon, hogy vajon ezt a kismillió vizsgát, ami nyaranta zajlik, kik bonyolítják le, kik felügyelik, a dolgozatokat kik javítják ki? A két tanév között van ugyebár érettségi (többnapos kompetenciavizsgával és az írásbelikkel), vizsgáznak a nyolcadikosok, közben az elbukott diákokat pótvizsgáztatni kell, túljelentkezés esetén felvételit kell rendezni a szakiskolásoknak, aztán „kódolnak”, azaz kitöltik a felvételi űrlapot a nyolcadikosok, aztán jön a beiratkozás, és kezdődik minden elölről: felvételi második szakasza, pótérettségi stb. A pedagógusok saját kínja, azaz vizsgái közepette. 
Szóval ilyen is a nyár a pedagógusoknak. Persze nem mindenkinek, mert vannak, akik túlvannak már ezeken lépcsőfokokon, s ha netán szakmai, tudományos fokozatot akarnak szerezni (az is jó nagy tortúrával jár, higgyék el), az legyen az ő bajuk. És vannak, akik nem vállalnak vizsgafelügyeletet, javítást, mert pihenésre van szükségük, hogy újult erővel nézzenek szembe az új tanév kihívásaival. Mert azokból bizonyára ezúttal sem lesz hiány.