Látni véltük a fényt a román belpolitika alagútjának végén. És igen, kiderült, hogy csak a vonat jön szembe. Az elmúlt két hétben minden borult, amit eddig a hazai belpolitikában érvényesnek vagy kiszámíthatónak véltünk, bár hozzá kell tenni, dőreség volt azt hinni, hogy ami Európán végigsöpör – a szélsőséges és szuverenistának nevezett erők előretörése –, éppen Romániát kímélné meg.
És akárcsak Európa többi részén, nálunk is az elitellenes retorika bizonyult a legjobb táptalajnak a Simion–Șoșoacă–Georgescu-féle politikai tömörülések számára, de csendben tegyük hozzá, hogy nem is mindig alaptalanul. Alapszabály, hogy kormányon lévő politikai tömörülések arcéle folyamatosan kopik, mivelhogy nem létezik olyan kormányzás, mely során csak és kizárólag mindenki számára kedvező döntéseket lehet hozni. A PSD–PNL koalíció pedig tett is azért, hogy az arcvesztést felgyorsítsa, ergo helyzetbe hozza a szélsőjobb erőket.
Az is csak utólag vált világossá, hogy a regnáló hatalom a bírói hatalommal karöltve besétált egy hatalomtechnikai csapdába, ami alaposan felhergelte, egyszersmind mobilizálta a szélsőséges rajongótábort: Diana Șoșoacă versenyből való kivonása tanult elemzők szerint is hiba volt, kiváltképp a demokráciára való hivatkozással. Miközben az Egyesült Királyságban annak idején sikeres pártot lehetett alapítani euroszkeptikus retorikára, ami ugye az EU-ból való kilépéshez vezetett, és közben senki nem féltette a demokráciát, addig Romániában a demokráciához való görcsös ragaszkodással elgáncsolnak egy hangoskodó, digitalizáltan is profilozott házsártos (ráadásul) fehérnépet. Az alkotmánybíróság döntése nagyjából így szólt: tudjuk, hogy boszorkányok márpedig nincsenek, de boszorkányégetés továbbra is van. (Nem mellékesen sokkal nagyobb csorbát szenvedett a román demokrácia akkor, amikor ugyancsak AB-döntés nyomán elmeszelték a honatyák számára vonatkozó népszavazás érvényesülését.) Eszem ágában sincs védeni az SOS frontemberét, de mindenki beláthatja, hogy másként indulnánk neki az elnökválasztás második fordulójának, ha a nagy nemzeti szélsőjobb-szimpátia kettő helyett három részre oszlik.

Egyik percről a másikra arra ébredtünk, hogy a választási preferenciák már nem a klasszikus ideológiai törésvonalak szabályai, hanem a Brüsszel–Moszkva pólusok szerint alakulnak. Be kellett látnunk, hogy a klasszikus politikai pártok – kormányon és ellenzékben lévők egyaránt – atlantistaként kénytelenek tömörülni egy táborba, míg a szuverenisták teljesen újfajta muzsikára táncolnak egy másik tábortűz körül.
Közben két, az elnökválasztás első fordulójában hibahatár körüli szavazatot szerző jelölt megóvta a szavazást, az alkotmánybíróság pedig sokak meglepetésére újraszámoltatta az összes szavazatot. Ennek alapján megállapította, hogy a számolásban nem volt csalás, az első forduló eredménye nyomán felállt sorrend nem változik. Ebben a helyzetben talán nem is tehetett mást a taláros testület, szükség volt arra, hogy a demokrácia alapintézményei iránti bizalmat valamelyest helyreállítsa.
Az elnökválasztást követő órákban még azt lehetett hinni, hogy a román politikai elit késsel-villával enni tudó emberek gyülekezete, hiszen a két kormánykoalíciós párt vezére bejelentette a párttisztségekről való lemondását, miután messze a várakozások alatt teljesítettek a választásokon. A jelek szerint a liberális párt tartja magát ehhez a bejelentéshez, ellenben a szociáldemokraták…
Tegyük hozzá, nem ez az első eset, hogy Romániának Kelet és Nyugat között kell választania. Nagyjából 30 évvel ezelőtt, a délszláv háború idején ugyanis az éppen hatalmon lévő államelnök, Ion Iliescu sok intézkedésével világossá tette, hogy számára a Belgrád–Moszkva tengely a szimpatikusabb, és konkrétan azokban az években vetette vissza az országot bő tíz évvel az uniós csatlakozástól.
2024. december 3-án reggel pedig arra ébredtünk, hogy Ion Iliescu egykori politikai szervezetének (FSN, PDSR) utódja, a Szociáldemokrata Párt nem tud egyértelmű választ adni arra, hogy a Nyugat-barát vagy éppen a szuverenista alakulatokkal szándékszik-e paktumot kötni. Persze simán lehet, hogy ez egy pávatánc, a korábbi atlantista elköteleződés tükrében viszont köpönyegforgatás, választástechnikai szempontból pedig a legtöbb szavazatot szerzett párt lett a mérleg nyelve.
Ebben az országban léteznie kell egy titkos, összpárti politikai paktumnak, mely szerint a jelenleg 94 éves Ion Iliescu szerepét a ’89-es eseményekben és a bányászjárásokban senki nem firtatja. (Pedig adott rá időt.) Az is világos, hogy senki halálát nem kívánjuk és nem beszélünk róla ilyen kontextusban. De arra nincs paktum, hogy éltükben még a Moszkva-barát kommunisták sem kísérthetnek?