Egy: Nem akarom rontani senki bizniszét. Tisztelem azt, aki a jelenlegi strapás környezetben vállalkozik, magának és családjának megélhetést biztosít, ha többeknek ad munkát, akkor annál inkább. Senki üzletét nem nézem le, azt gondolom, hogy az egyablakos perecárus vagy a biciklis kávéstand tulajdonosa is vezetheti ugyanolyan komolyan, lelkiismeretesen, odaadással a vállalkozását, mint akármelyik nagyvállalat vagy üzletlánc – sőt.
Kettő: Az „addig üsd a vasat, amíg meleg” igazsága racionális igazság. Angol nyelvű (értsd: európai) üzleti környezetben is sokszor hallottam emlegetni, hogy: „Addig kell szénát csinálni, amíg süt a nap”, a leggyakrabban olyanoktól, akik nem tudták egészen pontosan, mi az a széna.
Három: Ez nem jelentheti vagy jelenthetné azt, hogy mindent szabad. Van bennem nosztalgia, de a 90-es évekből nem a „szerelé”-imperializmust kívánom vissza.
Ezen a nyáron – munka, kisgyermek mellett – a kisebb, inkább hosszú hétvégékre időzített kirándulások mellett döntöttünk, s legtávolabb a szomszédos megyékig merészkedtünk. Nem bántuk meg, úgy is jó érzésekkel, jó élményekkel maradtunk, hogy – ismerve a terepet és tudva, hogy mire számíthatunk – kevesebb rizikónak tettük ki magunkat. A szélvédőn való kibámulások során felmerült bennem: egy elképzelt turisztikai prospektusban melyek lehetnének Hargita megye emblematikus színei? A Gyergyói-havasok fenyveseinek fodormentája, vagy a domboldali legelők zellerzöldje? A Sóvidék sókarfi oljainak cukorfehérje vagy a Küküllőmente szalmakalapjainak pitypangsárgája? Alcsík borvízforrásainak rozsdaverese, esetleg a hegyi patakok és apró feneketlen tavak tengeriüveg-színe? Vagy a marosmenti deszkacsűrök posztólajbi-szürkéje, esetleg, a téllel is kalkulálva, a Hargita szemet hunyorgató patyolatja? A felcsíki viselet fekete-pirosa? A székely zászló azúrja és aranya? A felsorolásból – amelyet a megye útjain haladva szinte kilométerenként bővíthettem volna – világos, hogy nem sikerült eldönteni a kérdést. Nem is volt ez igazi felvetés, inkább csak olyan fantáziagyakorlat, szellemi marokerősítő gyűrű, ha nem bánják a képzavart. Hiábavaló mégsem volt, azt ugyanis az ide-oda utazgatások során sikerült megfogalmazni, hogy milyen színekkel nem szeretném prezentálni a megyét. Ezek: a neonzöld, a láthatóságimellény-citrom- és a munkavédelmi-narancssárga.
Ez nem ízlés vagy előítélet kérdése, a színskála egyetlen árnyalatával sincs bajom – feltéve, hogy azokat a maguk helyén látom, és nem tolakodnak olyan terekbe, ahová nem illenek. Márpedig elég sok helyen láttam vibráló színeket, pulzáló, elektromos fényeket, amelyeket figyelemfelkeltő, klienscsalogató céllal szereltek fel furmányos intellektusú vállalkozók, akkor is, ha a kínált termék, szolgáltatás vagy élmény természetével ez a fajta reklám kibékíthetetlen ellentétben áll. Így láttam gyógyhatásáért ismert és keresett térben berendezett elektronikus játéktermet, népművészeti termékeket ajánló LEDfényújságot, természetvédelmi területen vezető tanösvényre invitáló neonbetűs molinót. Az igazi bajom, hogy tapasztalataim szerint a vizuális térben való modortalanság mindig leképződik a fizikai térben is: botlottam a keskeny, zsúfolt járdán keresztbe állított reklámpannóba, az ingyenes helyeket hajnalban szándékosan elálló, fizetéses parkolást kínáló ügyeskedőkbe, minden elhaladót leszólító giccsárusba, forró étolaj szagával a környéket elárasztó hamburgeres bódéba, a látványosságok mellé bebútorozó, direkt a legkisebbekre utazó bádogvurstliba, vézna szolgáltatásért vagy silány ebédért követelt szemtelen árba.
A miheztartás végett: az általunk – és sok más turista által – felkeresett helyekre általánosságban nem a fenti jelenség volt a jellemző, de valamilyen szinten mindenhol
jelen voltak ezek a tényezők is. S hogy el ne feledjem a személyes revelációmat: a kürtőskalács-fagylalt! Ez egy alkarnyi kürtőskalács, de kehely alakúra idomítva, megtöltve negyed kiló vanília-csoki lágy fagylalttal, amibe bolti, csokikrémmel töltött ostyarudacskákat szúrnak, és az egészet megszórják tarka, cukorbevonatos drazséval, s végül úgy adják a kedves vendég – két – kezébe, mint bőségszarut.
El kell gondolkodni azon, hogy a turizmus tekintetében milyen irányba haladjunk. A gyógy-, konferencia-, gasztro-, természetjáró turizmus nyomvonalát lenne inkább kifizetődőbb kitaposni, vagy a szélesebb vendégkör számára hozzáférhető, megfizethető élményeket és szolgáltatásokat kínáló úton éri meg jobban járni? Igazából nem is az irányt, hanem az arányt kell megválasztani, mivel ez a két kategória megfér, csak nem közvetlenül egymás mellett. Ha jó, akkor finom a kürtős is, a fagylalt is – de a kürtősfagyi olyasmi, amiért másodjára nem jön vissza a vendég.