Igen, már megint az udvarhelyi kézilabda, és igen, már megint forrnak az indulatok. A hírt mindenki hallotta: múlt hétfőn közölték a VSK Székelyudvarhely férfi kézilabdacsapatával, hogy őszre elfogy a levegő – pontosabban a pénz. A város nem tudja tovább finanszírozni az élvonalbeli szereplést, nem fér bele az évi ötmillió lejes kiadás, kedden pedig mindez kikerült a nyilvánosság elé is. Azóta áll a bál, és nem is akármilyen.

Nem irigylem az új városvezetést. Olyan játszmába csöppentek, amiből aligha lehet győztesként kijönni. Sőt, még döntetlenre sem lehet menteni a meccset. A helyzet túl bonyolult ahhoz, hogy egyetlen bűnbakra lehessen mutogatni, de nyilván a polgármesternek kell elvinni a balhét, akár akarja, akár nem. Pénzügyi szempontból a döntés – fájdalmasan – racionális. A város kasszája nem roskadozik a lejektől, és a sporttámogatások elosztása mindig is puskaporos téma. Nem mutat jól, hogy egyetlen csapat felemészti az éves sportbüdzsé felét, miközben más klubok morzsákért küzdenek. Igen, a VSK a város közpénzen fenntartott klubja – de ettől még a számok nyomasztóak, főleg azok szemében, akik jó esetben hat számjegyű támogatásokból próbálnak életben maradni.

Érthető a városvezetés szempontja is: nincs, nem volt, és nem is jött elég magántőke. Jó lett volna, ha van, de nincs. Ki mennyit tett az asztalra, ki mennyi szponzort keresett – lehetne boncolgatni, de a végeredmény ugyanaz: nincs mentőöv. Csak egy lassan süllyedő hajó.
És itt jön a másik oldal. Mert ugyanúgy érthető az is, ha valaki szerint a kézilabda már nemcsak sport, hanem közösségi élmény, ünnep, identitás. Ha valaki szerint a sportcsarnok minden második hétvégén nemcsak meccshelyszín, hanem találkozási pont. Ezeket most elvenni nem egyszerű „racionalizálás” – ez lelki veszteség. És ezt nem lehet pótolni új járdákkal vagy kerékpárutakkal.

A kommunikáció pedig... Nos, finoman szólva sem volt aranyérmes. A helyzet hónapok óta érlelődött, de a nyilvánosság csak a bajnokság vége előtt egy fordulóval kapta meg a hírt – mintha kihúzták volna alólunk a szőnyeget. Pedig lehetett volna másképp is: időben kiállni, őszintén beszélni, hogy baj van, de még dolgozunk rajta, keressük a megoldást, várjuk a csodát. Ehelyett inkább csend lett. Olyan kínos, húzós csend, mint amikor az orvos nem meri megmondani, hogy mi a baj.

Van egy elméletem, bár arra inkább gondolni sem merek. Mert ha a döntéshozatalban valaki arra játszott, hogy „majd úgyis kiesnek, és akkor megspóroljuk a döntést”, annak nemcsak a balhé járna, hanem egy aranyérem is – a legbénább háttérmunka kategóriában. Ilyen passzív kivéreztetés mellett még a Titanic is önbizalomnövelő tréningnek tűnt.

A játékosoknak a legrosszabb, főleg a helyieknek. Mert ők azok, akik újra és újra kiharcolják a feljutást, bennmaradást, aztán újra és újra közlik velük, hogy „köszi, de mégsem.” Ez a mostani döntés nemcsak sportági szinten okoz megrázkódtatást, hanem az érintett játékosok, családjaiknak életét, pályáját, életútját írja át. Itt emberi sorsok indulnak el olyan irányba, amely eredetileg – a bizalomra alapozva – nem volt betervezve.
Ez nemcsak a jelent, de a jövőt is kinyírja. Ha egyszer porrá hullik egy közösség és a szakma sportba vetett hite, ha kiölik belőle a motivációt, azt nem lehet egy következő ígérettel vagy pénzátcsoportosítással visszahozni. Egy sportoló képes kőből is vizet fakasztani, de csak akkor, ha van miért. Ha nincs, akkor lassan ő is elporlik.

Mint a szikla.