Különös világot élünk! Nocsak, itt egy újabb közhely, unalmas megállapítás! De tartalom van mögötte! Már csak abból a szempontból is különös a mai világunk, hogy úton-útfélen, de még a kicsiszoba sarkából is folyamatosan kommunikálunk. S nem úgy, mint alig egy-két évtizeddel ezelőtt. Az újságot, a tévét, a rádiót, a plakátokat, az utcai kontyos rádiót szinte teljesen felváltotta az online világ és annak különböző kommunikációs felületei. Ezzel talán a kontyos rádiók jártak a legjobban, hiszen ők hibrid módon is végezhetik tevékenységüket. A hivatalok is élnek a virtuális világ adta lehetőségekkel. Örülhetünk mindennek, mert valóban egyszerűbb és gyorsabb a szoba sarkában laptopon vagy telefonon megnézni, milyen iratok szükségesek például a jogosítványcseréhez, mint utazni fél órát és sorba állni néhány órát ahhoz, hogy egy modortalan Magdi elmondja, hogy ha nincs certificat de recesionare (bizonyára az Open Stage örül, hogy ilyen sokszor idézem őket), akkor bizony nem adnak új jogosítványt.

Bármennyire is jó ez az online világ, mégis bőven van haszontalansága. Elég, ha csak azt nézzük, hogy hivatalok, politikusok, intézmények, ha kell, ha nem, egyre-másra nyomulnak és nyomják a süket dumát, a reklámokat, s még nem is szóltam az álhírek meg az összeesküvés-elméletek gyártóiról. Szóval mindenki ott kommunikál, ahol és amennyit akar. A tapasztalat viszont azt mutatja: a hétköznapokban, a szűkebb közösségeinkben gyakran nulla a minőségi kommunikáció. Tele vagyunk tabutémákkal. Például Jancsi bácsi gyakran semmit sem, vagy csak keveset tud arról, hogy a lánya 35 évesen azért költözik Amerikába, mert itthon kétszer is nagyot csalódott a nagy Ő-nek hitt srácokban, ráadásul a munkahelyén is komoly gondokkal küzd. Ugyancsak hasonló tabu a serdülők szexuális felvilágosítása, a férj és feleség között az anyós állandó kotnyelessége, és így tovább. Sokszor iskolán, egyházközségen, város- vagy faluközösségen belül is adódnak kényelmetlen témák. Ezekkel nem is lenne gond, ha nem egy jelentős probléma csírái lennének, de sajnos a tabuk legtöbbször halmozódnak, és csak akkor beszélünk róluk, amikor nagyot szól a bomba, és teljesen elmérgesedik a helyzet. Ez így nincs rendjén!

Időnként hallani idősebb férfiaktól, bezzeg a katonaságnál életre neveltek és rendet tanultunk. Mégis azt látni, hogy nemcsak a fiatalok között, hanem közöttük is akad bőven szenvedélybeteg, közöttük is tombol az alkoholizmus. Mindezek hátterében gyakran a kimondatlan problémák, sérelmek húzódnak meg. Statisztikai adatok is igazolják, egyre többen nyúlnak alkoholhoz és más bódítószerekhez, illetve szerencsejátékokban bontakoztatják ki örömüket. Holott lehet, hogy egy-egy tabu kibontása után a családban lehetne fellelni az igazi boldogságot. Úgy gondolom, a közösségekben is szükségszerű egy-egy csoportos vita, amely kiszellőzteti mindazt, ami büdös és rothasztó. Kérdés, tudjuk-e és akarjuk-e vállalni, vagy arra a bizonyosra hamut hintünk, és a problémát arrább vagy áthelyezzük?

Nagyon tetszik Gyökössy Endre mondása: „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok.”

Mire nézünk? A tabut minek tekintjük? A problémát vagy a megoldást látjuk mögötte? Beszéljünk egymással, mondjuk ki a jót és a rosszat egyaránt! Hátha kevesebb öngyilkos, alkoholista, elűzött családtag és közösségi vezető lesz.