A hazai és az anyaországi médiában is egyre több, tanintézeten belüli erőszakos esetről lehet olvasni, hallani. Nálunk még nem történt az amerikai iskolai lövöldözésekhez, tömeges agresszióhoz hasonló tragédia, de a jelek szerint az erőszak ott lappang, jelen van az iskolában.
Milyen világot élünk! Régen bezzeg ilyen nem volt! – mondogatjuk. Ám azt gondolom, hogy a sopánkodás, múltba révedés, ítélkezés helyett hasznosabb lenne megpróbálni megérteni a történéseket, azok hátterét, és felhasználni a még viszonylag békés, eseménytelen időszakot egy szakszerű felkészülésre. Mert – bármennyire is morbidan hangzik – helyzetelőnyben vagyunk, és éppen ezért jóval többet tehetnénk a megelőzés érdekében.

A szakemberek egybehangzóan vallják: minden bántalmazásos esetnek vannak előzményei. Nem egyik napról a másikra jut el oda a diák, hogy kést rántson, vagy összevissza rugdosson valakit, veszélyesen megfenyegessen egy tanárt. Az, hogy tágítjuk pszichológiai műveltségünket, tájékozódunk a bántalmazó viselkedéshez vezető okokról, nem azt jelenti, hogy felmentjük az agresszort, ez nem is a mi dolgunk. Amikor egy-egy durvább kimenetelű történés kapcsán kiderül az elkövető gyermekről, hogy mennyi nyomorúságot „cipelt a hátizsákjában”, sokan felhördülnek, nehogy már megsajnáljuk, javítóba vele. Pedig a tettig elvezető út feltárásából sokat lehet tanulni, és a tapasztaltakat be lehet építeni a mindennapokba. Például úgy, hogy tudni fogjuk, milyen jelekre érdemes felfigyelni az iskolában, edzésen, szakkörökön, és lépni, tehát nem legyinteni, szőnyeg alá söpörni, netán büntetni átgondolatlanul, hanem valós odafordulással hatékony megoldásokat keresni. Idejében értesíteni a szülőket, ha valami szokatlant, az addigi viselkedéstől eltérőt veszünk észre, bevonni a megfelelő szakembert (iskolai tanácsadó, szakpszichológus, gyermekpszichiáter, gyermekvédelem stb.), összehívni az illetékes pedagógusokat, stratégiát kidolgozni arra, hogy a nehéz periódusban ők hogyan, mivel tudják támogatni a tanulót. Ezek mind-mind megelőzési pontok, amik segítenek egy lehetséges (újabb) tragédia kivédésében. És soha nem a „ki a hibás?” kérdés vezet eredményre, hanem az, ha alaposan megpróbáljuk megérteni, hogy mi történik.
Éppen a megértési folyamatból szerzett tapasztalatokra, meg máshonnan átvett jó gyakorlatokra építkezve érdemes eljárásrendet kidolgozni a „necces” helyzetekre a tanintézetekben. A tanügyi tárca nemrég előállt eggyel, amely az iskolai erőszakra vonatkozik, és jó lenne, ha ez nemcsak egy újabb „papírként” kerülne fel a tanári szobák falára, hanem akár saját használatra átdolgozva, de minden pedagógusnak ott lenne a keze ügyében. Mert ha baj van, nem könnyű higgadtan és szakszerűen reagálni, hiszen kevesen rendelkeznek krízisben hasznos kompetenciákkal, és ilyenkor óriási segítség a protokoll, mert megvéd például attól, hogy rosszul viszonyulva újabb adag olajat öntsünk a tűzre. 
„A gyermekek jók. Csakis akkor viselkednek gonoszul egymással, ha tele vannak érzelmi feszültséggel, nem érzik a kapcsolódást, a biztonságot, és azt, hogy olyannak szeretik őket, amilyenek.” Patty Wipflertől származik az idézet, az amerikai szerző több évtizedes gyakorlattal rendelkezik a szülők felkészítésében. Ez lehetne iránytű is a pedagógusok bántalmazó gyermekekhez való viszonyulásában. Természetesen úgy, hogy sosem tévesztjük szem elől: minden egyes gyermeknek joga van biztonságban érezni magát az iskolában. És nem csak.