A Hamász azért támadta meg Izraelt, mert úgy vélték, csak nyers erőszakkal tudják a világ figyelmét felhívni a palesztinok ügyére – olvasom a hétvégi hírek között. Ezt maguk a Hamász vezetői állították.
Szokták mondani, hogy a kutya is jó dolgában vesz meg. Sok igazság van ebben a népi bölcsességben. Ha igaz, amit a Hamász vezetői állítanak, nevezetesen, hogy figyelemfelkeltés volt az ártatlan emberéleteket kioltó támadásuk oka, akkor jóval nagyobb bajban vagyunk, mint hittük.

Az ugyanis teljesen természetes, ha az ember figyelemre vágyik, elvégre társas lény. Egy csecsemő például úgy oldja ezt meg, hogy sír. Ezzel azonnal eléri, hogy figyeljenek rá, törődjenek vele. Helyes stratégia.
Az azonban egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan fordulhat elő, hogy emberek egy csoportja úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy válogatás nélkül öl meg más embereket. Csak úgy, mert meg van sértődve, hogy a nagyvilág nem figyel rá eléggé. Elképesztő, hogy még azt sem tartották elég nagy árnak, hogy az izraeli válaszcsapásokban palesztin civilek halnak meg.
Ha a puszta figyelem hiányának ilyen következményei lehetnek, mégis miben reménykedhetünk? Az ember figyelme ugyanis véges, nem vagyunk képesek mindenre és mindenkire egyszerre odafigyelni. Mégis milyen megoldást tudnánk kitalálni arra, hogy senki ne érezze azt, hogy nem figyelnek rá oda igazán? Ha képesek lennénk erre, akkor jó eséllyel nem lenne több háború. Ezt nevezem én lehetetlen küldetésnek.
Botorság lenne azt hinnünk, hogy csak a Hamász vezetői „szenvednek” figyelemhiánytól. Oroszország is azért támadta meg Ukrajnát, mert nem figyelt rá eléggé a „csúnya Nyugat”. Mi, székelyek is figyelemhiánytól szenvedünk, mert másodrendű polgárként kezelnek az országban, amelynek adófizetői vagyunk. Figyelemhiánytól szenved valamennyi kisebbség, akivel nem törődik a többségi társadalom. Figyelemhiánytól szenvednek az éhezők, a kitaszítottak, a társadalom perifériájára szorult emberek tömegei. Mégsem kezd el embereket ölni mindenki, akire nem figyelnek oda eléggé.
Az is teljes mértékben érthető, ha már semmire nem akarunk odafigyelni, ami nem a mi dolgunk. Mert a figyelmünket kéri a politikus, a kereskedő, a reklámszakember, a fitneszguru, a táplálkozási tanácsadó, a szomszéd, a szomszéd kutyája, és elegünk lesz lassan mindenből és mindenkiből. Lassan egyetlen vágyunk, hogy hagyjanak bennünket békén. Közben persze meg azt szeretnénk, ha ránk is figyelne valaki. A figyelem hiányába némi önfegyelemmel bele lehet törődni. Éppen ezért jogosan várjuk el, hogy ne öljön meg bennünket senki csak azért, mert nem figyeltünk rá annyira, mint amennyire elvárná.
Elég nagy tehát a szakadék, mennyiségét tekintve, az elvárt figyelem és az elérhető figyelem között. Ebből az egyenletből sok jó nem sülhet ki. Kínzó kérdés, hogy miként tudnánk csökkenteni az emberiség teljes figyelemigényét, és hogyan tudnánk jobban figyelni egymásra, hogy végül a kereslet és kínálat egyensúlyba kerüljön? Mire vagyunk képesek azért, hogy magunkra irányítsuk mások figyelmét? Megéri megfizetni a figyelem árát?