November 19-én van a nemzetközi férfinap, november a férfiegészség hónapja. Egy egész hónapot találtak ki arra, hogy a férfiak figyelmét felhívják az egészség és betegségmegelőzés fontosságára, ugyanis általános tapasztalat, hogy ritkábban és a kelleténél később fordulnak szakemberhez, leginkább csak akkor, amikor már tartós fájdalmakkal, problémákkal küzdenek. Hogy még látványosabb legyen a figyelemfelkeltés, Movember néven ausztrál kezdeményezésre nemzetközi mozgalom fut már jó pár éve, amikor férfiak egy része egész hónapban szabadon engedi arcszőrzete növekedését – ezzel ráirányítva a fókuszt arra, hogy a szakáll nőhet, de a szűrővizsgálatokat nem érdemes elhanyagolni, és arra, hogy a tudatosan vállalt egészségmegőrző életmód korántsem az ördögtől való. Nemzetközi szinten rengeteg akciót, figyelemfelkeltő kampányt indítanak, egy ideje szűkebb hazánk is kiveszi részét a mozgalomból, akár úgy, hogy ingyenes szűrővizsgálatokat hirdetnek meg az egészségügyi intézmények. Főleg az urológiai betegségekre (például prosztataelváltozások) hívják fel a figyelmet, amelyek gyakoriak, de a rendszeres szűrővizsgálatokkal még időben felismerhetők és kezelhetők. 

Igen ám, de a fizikai, testi egészség csupán a jéghegy csúcsa. Egész-ség szavunk árnyaltan utal arra, hogy emellett még egyéb is van: mentális és érzelmi egészség, társas és munkahelyi egészség, spirituális egészség, és az egészséges környezet, amit kialakítunk vagy nem saját magunknak. És ha világszinten jellemző, hogy a férfiak csak nagy testi baj esetén mennek, vagy már nem is mennek, inkább viszik őket szakorvoshoz, akkor ez a lelki egészség kapcsán fokozottan érvényes.
Mert valóságos kultuszt csináltunk abból, hogy a férfi erős és kemény, ez pedig azt jelenti, hogy nem panaszkodik, nem lelkizik, egyáltalán nem beszél „fölösleges” dolgokról, és gyakran nem is tudja megfogalmazni, hogy mi fáj ott belül, mi nincs rendben, miért szorong, hol érzi magát gyengének, kevesebbnek másoknál, milyen érzelmi szükségletei, igényei lennének. A „mítosz” szerint a férfi a tett embere. Ha kell, dolgozik látástól vakulásig, még elmegy focizni a haverokkal, utána felhajt három sört, ráalszik, és másnap megy tovább. Épít, hajt, tárgyal, irányít, vezet, gyűjt és keres, gyakran annyit, hogy már képtelen leállni. Mert ebben a szerepben van otthon, mert sosem merte megkeresni másik arcát, ami esetleg esendő, sérülékeny, néha csendre, gyengédségre, intimitásra vágyik. Hiszen ezt felvállalni félelmetes, egyáltalán nem férfias, mit szólnának az emberek?
Az apáktól ezt kapták, a fiaiknak ezt adják tovább: légy tökös, üss vissza, ha bántanak, ne bőgj, mint egy leányka, milyen ember lesz így belőled? A férfi inkább kettétörik, az alkoholt használja nyugtatónak (belefojtja bánatát), ha meg beteg lesz, akkor vége van a világnak. Hát persze, mert akkor kiesik a jól megszokott szerepből, és ebben a helyzetben tehetetlen, mert nincs mintája arra, hogy miként lehet segítséget elfogadni és megélni a gyengeséget. Elveszettnek érzi magát, de mivel ezt leplezni kell, megközelíthetetlenséggel, morcos hallgatással, kötekedéssel, elutasítással fedi el esendőségét.
Pedig az esendőség általános és nagyon emberi dolog. Lehet, hogy éppen abban áll a belső erő, ha az egyén képes ezt felvállalni, mer szembenézni személyiségének olyan részeivel is, ami nincs benne a férfiról, nőről szóló sztereotípiákban. A kisfiúknak pedig lehetne más mintát mutatni az esendőség megéléséről, az erőről, a törődésről, arról, hogy az érzelmek vállalhatók, kimondhatók, és a dolgokon lehet javítani, ha pedig elakad ebben, segítséget lehet kérni. Hogy nem baj, ha sírnak, ha valami fáj. És hogy a testi-lelki egészség nagy kincs, aminek ápolása felelősség és kötelesség is talán.