Szúr és meleg a harisnya, ledörzsöli sarkamat a csizma, a mellény sem árnyékot tart, hanem annál inkább melegít. Nagyjából ilyenek miatt zsörtölődtem gyerekként, amikor székely népviseletbe kellett öltözni. No de az iskolai feladatok alól nem lehetett kibújni. Kamaszkorba érve még annyira sem szerettem viselni, mint korábban. Elevenen él emlékeimben, hogy nyolcadik osztály végén a fotózásról hazaérve majdnem hősi „halált” szenvedtem. Ugyanis legalább egy órán keresztül próbáltam lehúzni a csizmát. Amikor már arra a döntésre jutottam, hogy átmegyek a szomszédba – hiszen a szüleim nem voltak otthon –, addigra már annyira lehúztam a csizmát, hogy onnantól se le, se fel nem akart jönni. Mit is mondjak? Nemcsak a testem forrt a melegtől, hanem az agyvizem is lobogott, de dühöngeni nem nagyon tudtam, hiszen mozgásomban korlátozva voltam. Kínomban és a fotelben üldögélve elaludtam. A rövid szunyókálás után ismét cibálni kezdtem a csizmát, kínnal-bajjal, sok-sok izzadsággal megszabadultam tőle. Sokáig még látni sem akartam. Aztán csak kénytelen voltam még néhányszor magamra ölteni a ballagások, a bérmálkozás és a 18 éves találkozó, illetve más hasonló ünnepek alkalmával. Sokáig csak székely ingem volt, így szükség esetén minden mást kölcsönöznöm kellett. Sajnos, idő telve fogyatkozott a nagy család. Így örököltem meg nagyapám testvérének székely harisnyáját és csizmáját. S ha már ennyi minden megvolt a népviseletből, így varrattam hozzá mellényt is. A dolog érdekessége és különlegessége, hogy minden egyes alkalommal azt érzem, hogy az örökölt daraboknak lelke van. Valahányszor felhúzom a harisnyát és a csizmát, eszembe jut az öreg Bíró. Rendkívül szorgos, dolgos, alázatos és jószívű ember volt, nagyapa helyett nagyapaként tekintettem rá. Csúnya beszéd, zsörtölődés ritkán hagyta el a száját, s különösen szép emlék, amikor erdei házikójában ketten aludtunk. Nagy vagányság volt, amikor az emeletes ágy felső szintjén hajtottam nyugalomra fejemet, ő meg betakart a báránybőrrel bélelt takarójával. Jó volt az ő „kicsi szolgájának” lenni! Talán az emlékek sokasága is hozzájárult ahhoz, hogy mostanra szívesen és büszkén viselem a népviseletet. Néhány éve egy kedves varrónőtől is kaptam ajándékba egy székely inget. Mondta, valamikor eggyel többet varrt, nem eteti a mollyal, inkább nekem adja. Büszkeséggel viselem azt is! Ma a Székely Népviselet Napja van. A kezdeményező Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes 2017 óta arra ösztönöz mindenkit, hogy aki teheti, az Ezer Székely Leány Találkozót megelőző napon öltse magára viseletét, és úgy intézze hétköznapi teendőit. Arra bátorítom én is a kedves olvasót, hogy ha nincs saját népviselete, nyissa ki az „össlakást” (így mondják ezt mifelénk) és kutakodjon a dohos szekrényekben. Vannak még kincseink, ne hagyjuk, hogy a moly és a penész megeméssze! Elhunyt szeretteink iránti tiszteletből is magunkra ölthetjük a tőlük örökölt népviseletet. Gyakran mondjuk egy-egy haláleset kapcsán, az hal meg, akit elfelednek. Emlékezzünk és emlékeztessük magunkat mindarra a jóra, amit örökségül kaptunk, és az emlékezés által mutassunk jó példát, gerincességet és tartást az utókornak is. Székely népviseletben – amely amúgy is erre kötelez – mindez könnyebb. Szóval, hogy hű legyek magamhoz: székely ruhát, sej haj, vitézkötést vagy éppen jó sok fodrot rája, hiszen ez jobban illik, illik, illik a székely legénynek és leánynak, mint a fosztos gatya, jó sok folttal, sej haj! 
S majd’ elfelejtem: Jánosok, Lacik, Péterek és Pálok jobban illik ez hozzátok, mint az Ármándók és társaik, hiszen nem hókuszpókusz nevektől vagytok jó barátok! Isten éltessen sokáig!