Mint az köztudott, a közintézmények éves költségvetését országos szinten meg kellett nyirbálni, hogy valahogy betömjék a költségvetésen tátongó termetes lyukat. Persze nem vesz el úgy az állam, hogy ne adna cserébe valamit, ezért kiküldött egy rakat szabályozást, melyeket spórolás gyanánt ezek a szegény árva intézmények be kell tartsanak, ha úgy tetszik, eleget kell tenniük nekik. Az országos költségvetést ugyanis jelentősen túlbecsülték, nem folyik be annyi adó, mint amennyire számítottak mind cégektől, mind magánszemélyektől, ezt már a megyei adóhivatal is megerősítette. A kialakult probléma most is az adófizetőket terheli, hiszen ők szembesülnek a munkaerőhiánnyal az egészségügyben, ők kell kiállják a sorokat a hivataloknál, mert nincs elég szakmai tanácsadó és munkatárs, és a kultúrára is ők kell többet fizessenek, véletlenül sem azok, akik miatt a helyzet kialakult. Ezt egy, az öszödi beszédben elhangzott zsánermondat tudná legjobban minősíteni, amit most nem írok le, de mindenki tudja, hogy mire gondolok. 
A kultúrát évezredek óta meghatározóként kezelik egy nép vagy állam fejlődésében, a legtöbb tudnivaló és történelmi információ ugyanis nem politikai iratokból és jegyzőkönyvekből származik – a kultúra őrizte meg és vitte tovább ezek emlékét. A görögök megtartották a ditüramboszt, és mulattak, a szászok Meiningenig mentek kultúrát hallgatni, a commedia dell arte pedig egész Európában megteremtette az emberi karakterek és jellemtoposzok archetípusait, ez mára csak politikai nézőpontokká redukálódott, de mi más is lenne – hiszen mint oly sokan megírták már: a művészetben nem lehet újat mondani, csak a téma örök. Bár írásos információink vannak arról, hogy a kultúra régebb sem volt a megélhetés és a gazdag életvitel fellegvára, ez mára is megváltozni látszik, hiszen boldog-boldogtalan megpróbálja lehúzni az utolsó bőrt is szegény teremtésről. Ez látszik a kilátástalanságba és szakmai megfelelésbe meredő színházi előadásokból, a politikai oldalak felől érkező pályázati lehetőségekből, és sorolhatnám. Az értéket felváltotta a dilettantizmus és a dekadencia, mindkettőt pedig egy keljfeljancsi-motor mozgatja: a pénz. Így lesz kiváltság egy átlagembernek a színház, a koncert és a hangverseny, amellett, hogy aki megtehetné, hogy kifizeti a jegyet, meghívót kap – amiért nem kell fizetni. 
A Mediciek óta köztudott a mecenatúra jelentése, talán akkor még vették valamibe ezt az ártatlan teremtést, amit kultúrának neveznek, és amit magáncélok mára szórakoztatóipari korccsá építettek le. A mecénás támogatta a művészt, az egyházat és olyan művek megszületését, amelyeket – nem fogják elhinni – mások megnézhettek ingyen. Míg a mai „mecenatúra” kvázi ingyen jár kultúrát nézni, a közember köteles kifizetni a nem épp olcsó jegyeket, holott az adójából már egyszer kitette az asztalra a részét. Miután így kipanaszkodtam magam, csak bocsánatot szeretnék kérni. Kedves kultúra, drága színház, bocsásd meg nekünk, hogy ide kerültél. Nem ezt érdemelted. Ahogy az emberek sem, akik olyan hűségesen ragaszkodtak hozzád: egy töredéknyi, tiszta jelenlétért.