Az angol The Guardian cikke nyomán a magyar sajtóban is körbefutott egy kis beszámoló, miszerint egy ír kisvárosban a szülők eldöntötték, hogy közösen korlátozzák kisiskoláskorú gyerekeik okostelefon-használatát. A városban működő iskolák szülői közösségei kódexet fogadtak el, amelyben leszögezik, hogy középiskoláskor előtt nem vesznek telefont a gyerekeknek. Az összefogás egyrészt azért született, hogy egyik gyerek se érezze rosszul magát, ha neki még nincs okoskütyüje, másrészt szeretnék megakadályozni, hogy túl korán találkozzanak a csemeték számukra még káros tartalmakkal. Persze az egyezség nem kötelező jellegű, aki akar, ezután is vehet okostelefont, de azért remélik, hogy a többségi példa motiváló tud lenni sokak számára.
Úgy vélem, nem igényel bizonyítást, hogy mifelénk is milyen jól jönne néhány ilyen közösségi kezdeményezés. Ismerek több tudatos szülőt is, aki tisztában van a digitális világ negatív hatásaival, és igyekszik minél inkább kitolni azt a kort, amikor okostelefont kaphatnak a gyerekeik. Mellettük viszont ott vannak azok is, akik már az óvodást kézbe nyomott kütyüvel próbálják lekötni, hogy közben nyugodtan végezhessék a dolgukat. És ott van a tágabb család is, amely tagjainak kézenfekvő, hogy elsőáldozásra, karácsonyra, szülinapra telefonnal lepje meg a gyermekeket. A tudatos szülőre komoly nyomás nehezedik így, és még a gyermeke könyörgésének is ellent kell állnia, ameddig bír. Mert mit mondjon, amikor az utód szembeáll, és közli, hogy már mindenkinek van, csak nekem nincs?
A kütyüzés káros hatásairól szóló cikkekkel, előadásokkal, figyelmeztetésekkel gátat lehetne rekeszteni, hatásfokuk pedig elenyésző. Nemrég felkértek, hogy szülői értekezleten én is beszéljek ebben a témában, ügyesen fel is építettem a mondanivalóm, gyakorlati tippekkel is készültem, hogy miként is lehetne korlátozni a telefonozással töltött időt. Ám amikor azt mondtam, hogy magunkkal kell kezdenünk, azaz mi, felnőttek kell példát mutassunk (ezen a téren is), és ha hozunk egy házi szabályt (ami nélkül nem megy), akkor azt nekünk is be kell tartanunk, láttam az elképedést a szülők szemében, és ezzel a figyelmüket el is veszítettem. Pedig bevetettem az egyik legkeményebb mondatot is, amit ebben a témában olvastam valahol: ha okostelefont adsz a gyermeked kezébe, annyi, mintha drogot adnál neki.
Durván hangzik, pedig igaz. A kütyüzés hatása az idegrendszerre, az agy működésére nagyon hasonlít ahhoz, ami kábítószer-fogyasztás hatására történik. Minél kisebb korban van kitéve ennek a gyermek, a hatás annál drasztikusabb az agyfejlődés szempontjából. A kütyüzés „elvisz” valahová, beszippant egy virtuális világba, ahol nem kell a napi rossz dolgokra, az elvégzendő feladatokra, a hűtlen barátnőre, a bántalmazó osztálytársra, a veszekedő szülőkre, a holnapi dolgozatra gondolni. Kikapcsol, de nem tölt fel, inkább hasznos energiákat vesz el. Még az elvonási tünetek is jól láthatók, próbálják csak ki. A gyerek telefonja nélkül kétségbeesik, és hirtelen üressé válik számára minden, nem tudja, mihez kezdjen, szorong, ingerlékeny lesz stb. Képbe jön még az egésznek a társas része is: mélységesen félelemkeltő számára, hogy kimarad valamiből, ha csak egy órácskára is lekerül a közösségi oldalakról. És nem beszéltünk még a káros tartalmakról: lehetünk a legtudatosabb, legfelelősségteljesebb szülők, ha okostelefon van a gyermeknél, a pornótól a legdurvább agresszióig tálcán kínáljuk fel neki az „élményeket”. 
Jól kitalálták hát ezek az írek. Mert könnyebb úgy nemet mondani szülőként, ha tudjuk, hogy sokan mások is megteszik. A gyermekeknek is könnyebb visszatérni a valóságba, ha a többiek is már ott vannak…