Van egy típusa ennek a végletekig elfogadó, pacifista, toleranciájáról híres, szerelmetes, szép nagy magyarságnak – most szándékosan nem említem a székelyeket, tudniillik Marosvásárhelyen már egyes körökben Szovátán inneni székelységről, és azon túli magyar ajkú közösségről külön beszélnek. Hogy miért: bár egyes térképeken igyekeznek ugyanoda sorolni a Sóvidék válaszfalán innen és azon túl helyezkedő lakosságot, erős magja dolgozik ennek az embertípusnak azon, hogy tovább szeletelje azt a kicsi összetartást, amit több mint száz éve próbálnak kinevelni belőlünk ilyen-olyan kormányok.
Gyakran járok Marosvásárhelyre, ahol azon bizonyos körök emberei a fejemhez vágják: „Nekünk minek kell autonómia, úgysem tudnánk kezdeni vele semmit”; „Minek kell generálni a feszültséget ilyen zászlóügyekkel, sok helyen ki vannak téve”; „Ti ott Székelyföldön mindig szembe kell szálljatok valamivel, mozog a kicsi nyű a feneketekben”.  Az elfogadó és békepárti típusnak nem kell autonómia, nem kell magyar állampolgárság, kinevelték belőle a haza szeretetét. Közben úton-útfélen kiderül, felmenőik szászok, örmények, tótok, vagy épp román bojárok leszármazottai, így vajmi kevés közük van a magyarsághoz és székelységhez, ezért nem tartoznak irántuk semmiféle felelősséggel, nincs kötelességtudatuk. Mások a gyökerek, ezt pedig tiszteletben lehet és kell tartani. 
A pacifista típus – aki nem mellesleg az elfogadás és sokszínűség követe – gyakran téved, elfelejt kezet vagy fogat mosni, lekefélni a zubbonyát, ekkor világosan meglátszik, hogy az ő felöltőjének mandzsettája is puskaporos, kezei még emlékeznek az utolsó ravaszhúzás mozdulatára. Magyarán, szeretnek nagyokat pufogtatni, mikor esélyt kapnak rá. Pufogtatnak Trianonért – leeresztenék a Dunán, hogy változzon meg a világ, dölyfösek a nemzeti ünnepekkel –, horthystáknak neveznek és irredentizmussal vádolnak minden külhoni politikust és megemlékezőt, aki egy szoborhoz is koszorút visz. Hangoztatják, hogy nekünk mindig folyik szívünkből a vér, csak hátrafelé tudunk nyilazni, és a csavaros eszünkkel kompenzáljuk a korlátoltságunkat. Rávennék az embert arra, hogy szégyellje identitásának vállalását, hogy rosszul érezze magát, ha az Ojtozi-szorosban elesett dédnagyapjára gondol, hogy ósdinak és letűnt divatnak nevezze a megemlékezést és az egy perc néma csendet. Nyilvánosan történik mindez a közösségi médiában, nemzeti öntudatunk meggyengítve és kizsigerelve. Így lesz tabu székelynek lenni, így lesz talmi a magyarság, és így rohad ki a nemzet gyökereiben az a bizonyos titkos féreg foga. 
A pacifizmussal vádolt tömeg jól végzi dolgát, kellően sértődékeny és ugyanannyira képzett ahhoz, hogy reakcióáradatot szüljön. De naiv lennék, ha azt mondanám, hogy a nemzeti ünnepeinken való pangás – száz emberből ötven csak azért van jelen, mert útba esett a fagyizó – azon bizonyos körök érdeme. A többnyire klisékre épülő és közhelyeket pufogtató beszédeket, a felszólaló politikusok és meghívott vendégek régi értékekkel való kérkedését elunta a nép. Mivel kevés megindító és katarzist okozó élményt adnak, sokan izgalmasabbnak tartják a török sorozatokat. Ez van. Változtatni? Kéne. De a pangás nem a ti érdemetek, ahhoz sok puliszkát kell még megenni.