Megyeközpont. Postahivatal. Lent három ablakocska, a szolgáltatások többsége viszont az emeleten érhető el. Gondoltam, gyorsan beszaladok kivenni egy csomagot, és egyúttal feladok egy ajánlott levelet – azaz csupa olyan szolgáltatást szerettem volna igénybe venni, amelyre mindannyiunknak szüksége van időnként. Belépve az épületbe viszont elkeserítő látvány fogadott: az egyik alkalmazott épp egy idősebb személynek segített lefelé jönni a lépcsőn, az első lépcsőforduló után a néni szólt, hogy megpróbálja inkább háttal a lejövést, kezeivel a magasabban levő lépcsőfokokra támaszkodva próbálva megőrizni az egyensúlyát – éppúgy, ahogy a kisbabákat is tanítják lejönni a kanapéról, lépcsőről. Természetesen nem azon keseredtem el, hogy valaki segítséget kapott az alkalmazottaktól, hanem azon, hogy a technikai vívmányok, uniós források dömpingje ellenére, a „mai modern világban” időseink és a mozgásukban korlátozott személyek arra vannak kényszerítve, hogy tulajdonképpen négykézláb közlekedjenek, ha ügyes-bajos dolgaikat intéznék – például, ha használni szeretnék a kormány által „nagylelkűen” biztosított energiakártyát. Maga az alkalmazott jegyezte meg, hogy nem szabadna a postához hasonló intézmények az emeleten működjenek. Feltételezem, az ott dolgozóknak is könnyebb lenne a dolguk, ha a sok küldeményt nem kellene az emeletre fel- és lecipelni. De már megszoktuk, nálunk a dolgok már csak így mennek – ez az épület, ebben működik, és kész, fejlesztésre, költözésre pénz, szándék nincs.
Pedig nemcsak az idősek ütköznek ilyen akadályokba, hanem akár a babakocsis anyukák és a kerekesszékkel közlekedők is: gyakori probléma, hogy nem elég széles az ajtó; ha van is lift, az túl szűk, de inkább nincs is; helyette rámpa, ami túl meredek, vagy épp a tetejénél nincs annyi hely, ahol biztonságosan megállítható lenne a „járgány”, amíg az ajtót kinyitjuk vagy becsukjuk; és akkor a járdaszegélyekről, járdán parkoló autókról, gödrökről és kátyúkról nem is beszéltünk; a vonatra fel- és leszállást pedig már meg sem merem említeni, sőt a sérültek és kisgyermekes családok számára fenntartott parkolókat illetéktelenül foglalókat sem.
Hogy vannak pozitív példák – elhiszem, sőt látom, hogy az új épületeknél, a frissen felújított városrészeken igyekeznek figyelni, viszont még sokáig fogjuk magunkkal vonszolni a múlt effajta hagyatékait. És míg a döntéshozók másképp nem rendelkeznek, csak egyet tehetünk: odafigyelünk, és segítünk, ha szükség, mert lehet, csak egy biztos kéz kell valakinek, amibe megkapaszkodhat, hogy fel- vagy lejusson a lépcsőn.