Minden a régi
Szeretjük, ha minden a régi. Nem hinném, hogy nagy újdonságot mondok azzal, ha felemlegetem, hogy az egyik legemberibb tulajdonságunk, hogy ragaszkodunk szokásainkhoz. Ezek ugyanis nem két nap alatt alakulnak ki, hanem meglehetősen hosszú időszak kell hozzá.
Az a jó a szokásainkban, hogy rendkívül kényelmesek, képesek szinte robotpilóta üzemmódban végigvezetni bennünket egy átlagos hétköznapon. Ezért szeretjük legtöbb szokásunkat. Ritkábban fordul elő, hogy megunjuk szokásaink valamelyikét, és akkor változtatunk rajta, mert a változtatás képessége azt az érzetet kelti bennünk, hogy igazán élünk, és nemcsak elvileg, hanem a gyakorlatban is rendelkezünk szabadsággal.
Ha szerencsénk van, örökre megszabadulunk egy-két rossz szokásunktól. A legtöbbször azonban nincs szerencsénk, a régi szokások vissza-visszatérnek. A kényelem szeretete győz ilyenkor a szabadság igénye fölött.
A nyilvános térben mindez a legkönnyebben a kávézókban, éttermekben és egyéb vendéglátó-ipari kétségekben figyelhető meg. Ha valahol törzsvendégek vagyunk, és minden alkalommal hosszú kávét kértünk tejjel, akkor előfordul, hogy a pincér egy idő után azzal kedveskedik nekünk, hogy kérés nélkül kihozza a kávénkat. És ettől a gesztustól mindkét félnek otthonosságérzete támad.
Ami jól áll egy kávézónak, az viszont nem biztos, hogy passzol a közélethez is. Itt van nekünk mindjárt a legfrissebb kormánykoalíciós vita.
Ha emlékszünk még rá, a legutóbbi parlamenti választások előtti időszakot az állandó kormányválság jellemezte. Egy idő után fölösleges volt megjegyezni a miniszterek neveit, mert mire megtanultuk azokat, addigra leváltották őket.
Ehhez képest a választási ciklus felénél a mostani kormányról elmondhatjuk, hogy legalább stabilan kormányzott. Miután a két legnagyobb kormánypárt megállapodott, hogy vetésforgóban adják a miniszterelnököt és félidőnél cserélnek, úgy tűnt, hogy ezt a stabilitást nem fenyegeti semmi veszély. Elvégre az adott szó szent, az írásban rögzített megállapodás még inkább.
Legalábbis a világ szerencsésebb országaiban.
Pechünkre azonban mi Romániában élünk. Egy olyan országban, amely 2007 óta az Európai Unió tagja, és amely elkötelezett a közös európai értékek mellett. Elvileg. A gyakorlatban meg úgy néz ki, hogy továbbra is kupeckedő balkáni szokásainak a rabja. Elvégre kies hazánkban továbbra is köztisztelet övezi az ügyeskedőket, akik valahogy mindig találnak egy kiskaput érdekeik érvényesítésére. Ehhez képest a társadalom szánni való ostobának néz mindenkit, aki az egyenes utat választja. Emiatt aztán hosszú távú megállapodásokat szinte nem érdemes kötni, csak az alkalmi, egyszeri alkuk működnek. A hosszú távú megállapodásokkal az a baj, hogy időközben megváltoznak a felek érdekei, és ami megfelelt két évvel ezelőtt, az most már teljességgel elfogadhatatlan számukra. Ami most történik a kormánykoalícióval, tulajdonképpen csak a mindnyájunk által jól ismert kicsinyes hatalmi torzsalkodás, amit kéretlenül szolgálnak fel nekünk az ország vezetői. Minden a régi.