Általános sztrájk béníthatja meg a tanügyi rendszert, a figyelmeztető, kétórás sztrájkot mára időzítették a pedagógusok, s a forrongáshoz csatlakozik nemsokára a szociális és egészségügyi ellátórendszer is. Nagy az elégedetlenség minden területen, miközben az államadósság csillagászati összegekre rúg, az év első négy hónapjában már felvette a keret felét, s még az év vége nagyon távol van. S ha ez még nem lenne elég, a minisztériumokat is összevonnák, így fokozódik lassan-lassan az általános társadalmi elégedetlenség minden területen. A felsorolt problémákban valamennyire mindenki érintett, más-más súllyal nehezednek a vállunkra a problémák, s ennek megfelelően reagálunk rájuk. A pedagógusnak, ápolónak természetesen fontos a magasabb bér és a jobb munkakörülmény, de egy éppen vizsgák előtt álló diák – és szülő – szempontjából nem lehet pénzben mérni a bizonytalanság rövid és hosszú távú hatásait. Az egész évben felgyülemlett stressz, a vizsgák miatt érzett szorongás most bizonytalansággá változik, s még inkább tudatosítja a fiatalokban, mennyire nincs tétje, súlya az ő problémáiknak. 
Időközben az egészségügyi szakszervezetek képviselői is aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy június 15-én elkezdhessék az általános sztrájkot. A korábban sokat hangoztatott – és valós – orvos- és ápolóhiány ellenére most létszámstopot vezetnének be az egészségügyben is, tovább nehezítve az ellátás problémáit, úgy, hogy közben a kórházi ágyak számát is csökkentették. 
Jó adag optimizmusra van szükség, ha úgy gondoljuk, változni fognak az életkörülmények, a szociális és tanügyi rendszer a következő években, hiszen minél több információt gyűjtünk be az általános gazdasági helyzetről, annál szomorúbbak leszünk. Főleg, ha az évek óta növekedő államadósság számait tekintjük, s hát ha még azt is tudatosítjuk, hogy ezek a kölcsönök nemcsak a jelen helyzet megoldásához szükségesek, hanem régi adósságokat is törlesztenek belőle. Az egyre kaotikusabbá váló valóságban minden mindennel összefügg: az egyre drágább szolgáltatások, az élelmiszerek árának növekedése és az állami rendszerek összeomlás felé vezető útja. A „valahogy mindig lesz” életbölcsesség jellemzi a mostani helyzetet, és bár bizakodásra nincs okunk, tudjuk, hogy továbbra is sodródunk az árral, halmozzuk a kölcsönöket, külső segítséget várva olyan problémákra, amelyek évtizedek óta sürgős megoldásra várnak.