Néha nem tudjuk értékelni a békés hétköznapokat. Ezeregy bajunk van, azt se tudjuk, mire panaszkodjunk, és lehangoltan magunkba roskadunk. Ilyenkor érdemes körülnéznünk, hogy mi történik körülöttünk, a nagyvilágban. Miközben Csíkszeredában olyan kellemes gondokkal kellett megküzdenie a lakosságnak a hétvégén, hogy a majálisra látogasson-e el, vagy inkább a könnyvásáron töltse tartalmasan el az idejét, a tőlünk látszólag távol zajló világpolitika eseményei történelmi léptékre váltottak. 
Tegnap elnökválasztás zajlott Törökországban, ahol az előzetes felmérések szerint az ellenzék jelöltje állt nyerésre. A jelenlegi feszült, háborús légkörben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen vezetése lesz a NATO egyik legnagyobb hadseregével rendelkező országának. A gazdaság ugyanis Törökországban is válságos állapotban van, az inflációval pedig úgy tűnik, szélmalomharcot vívnak. Ha bukik a jelenlegi elnök, kérdéses, hogy elfogadja-e a vereségét vagy polgárháborúba sodorja országát, ugyanakkor a vele szemben álló ellenzék annyira sokszínű, hogy az elemzők is nehezen tudják megtippelni, hogy milyen új rendszert vezetnének be győzelmük esetén. A Nyugat egyértelműen az ellenzéknek szurkol, többek közt azt remélik, hogy ha ők nyernek, akkor Törökország többé nem fogja megvétózni Svédország NATO-csatlakozását.
Hogy a Tanú című kultuszfilmből idézzünk: „a nemzetközi helyzet fokozódik”. Mindeközben az orosz–ukrán háború halálgyára is kíméletlen üzembiztonsággal működik. A legújabb fejlemény, hogy az oroszok kivonulnak Bahmutból, a katonapolitikai elemzők pedig azt találgatják, hogy ez már a régóta beígért ukrán ellentámadás része-e vagy sem. Az ukránok azt mondják: nem; az oroszok azt mondják: igen. A szembenálló felek egyikétől sem várhatjuk azonban, hogy igazat mondjon, mert a háborúnak része az ellenség megtévesztése is. 
Általában minden háború addig tart, ameddig mindkét fél elhiszi, hogy megnyerheti azt. Emiatt a háborúk pusztítását csak akkor lehet elkerülni, ha meg tudjuk előzni. Ha egyszer kitört a fegyveres konfliktus, akkor szinte lehetetlen neki észérvekkel, diplomáciával megálljt parancsolni. 
Ilyen helyzetben ugyanis a stratégiai gondolkodás veszi át a józan ész helyét és az emberi élet értéke gyorsabban inflálódik a legkeményebb gazdasági válságok pénzromlásánál is. Többé nem az számít, hogy hány fiatalból lesz ágyútöltelék, csak az, hogy a végcélt, a győzelmet kicsikarják. 
Ép ésszel képtelenség mindezt felfogni.
Ebben a helyzetben nagyon könnyű egyetérteni Ferenc pápával, aki tegnapi beszédében úgy fogalmazott: „egy háborút senki sem nyerhet meg, és mit is jelent egy olyan háború megnyerése, amelyben több tízezrek haltak meg, az egyetlen megoldás a (háború) megállítása”. 
A győzelem délibáb, mert a hadiipart leszámítva mindenki veszít, és olyan magas az ára, hogy tulajdonképpen minden győzelem felér egy vereséggel. Ez a politikai csatározásokra is igaz. Meg lehet nyerni egy választást, de nem mindegy milyen áron. Ehhez képest mennyivel jobb olyan gondokkal szembesülni, hogy a majálisra vagy a könyvvásárra látogassunk-e, nem igaz? Nekünk legalább nem kell délibábokat kergetnünk.