Miért ne, ő is ember – kapásból ez a válasz jutott eszembe a címben feltett kérdésre. Gyanítom sok olyan békés természetű ember válaszolna ugyanígy, aki inkább a saját maga bajával törődik, és nem tulajdonít különösebb jelentőséget a mindenekelőtt presztízsről, a hatalom gyakorlásáról és mellesleg a mindenkori társadalmi elit rongyrázásáról szóló eseményeknek. Természetesen III. Károly király, brit uralkodó szombati megkoronázása miatt gondolkodtam el ezen. Második nekifutásra azonban már nem válaszok jutottak eszembe, hanem kérdések.
Valahányszor nagy médiafigyelmet kiváltó esemény történik a brit királyi család háza táján, rendre előkerülnek azok a kérdések is, amelyek azt firtatják, indokolt-e még fenntartani az alkotmányos monarchiát, megéri a brit adófizető polgároknak finanszírozni a királyi család költségeit?
Egy egyszerű internetes keresés elég ma már ahhoz, hogy megtudjuk: bizony évi százmillió fontnál (563,18 millió lej, amiből Csíkszeredában simán meg lehet venni tíz háromszobás tömbházlakást) is többe kerül az Egyesült Királyság adófizetőinek a brit királyi család fenntartása. 
A derék szigetországiak többsége ezzel együtt támogatja a jelenlegi államformát, helyszíni beszámolók szerint több százezren közülük arra is képesek voltak, hogy három órát várakozzanak zuhogó esőben, csak azért, hogy láthassák a koronázási ceremóniát. 
Azonban a többség szó egyben jelzi azt is, hogy akad itt ám kisebbség is. Az angolok egy része ugyanis köztársaság párti, inkább tüntetni ment ki az utcára, mert abban reménykednek, hogy a meglehetősen népszerű II. Erzsébet halála után könnyebb lesz lebontani a monarchiát, amelyet összeegyeztethetetlennek tartanak a demokráciával.
III. Károly tehát úgy léphetett trónra, hogy magáénak tudhatta a társadalom többségi támogatását, miközben konszenzusról szó nincs a monarchaia intézményét illetően.
Természetesen a britek dolga, hogy eldöntsék: fenntartják-e a monarchiát vagy átalakulnak köztársasággá. A két tábor magatartása ugyanakkor túlmutat az Egyesült Királyság belső konfliktusain. Ezek a magatartás formák ugyanis egyetemesek.
A monarchiát a brit birodalmi múlt iránt nosztalgiát érző konzervatívok támogatják, míg a köztársaság inkább azok szívügye, akik elavultnak érzik az ország jelenlegi államformáját, és inkább a jelen hétköznapi valóságát tükröző társadalmi berendezkedést tartják célravezetőnek.
Ez pedig a világon mindenhol így van: másként viszonyulunk a fennálló társadalmi rendhez, attól függően, hogy inkább a megszokottság biztonságához ragaszkodunk, vagy pedig a reformok, a változás jobbító erejében bízunk. Az európai társadalmakat jelenleg a polarizáltság jellemzi, bármilyen közéleti kérdésről is van szó, szekértáborokra bomlik, amelyek között nincs átjárás. Sőt! Aki nem hajlandó tábort választani magának, sújtja a legnagyobb megvetés.
Ebben a helyzetben ugyanakkor jogos a kérdés, hogy mit tegyenek azok, akik a megszokott, jól működő szabályok biztonságát is igénylik, de az ezekkel összhangban bevezetett reformokat, javító intézkedéseket is egyaránt szükségesnek tartják? Leegyszerűsítve kérdezhetjük másképp is. Éljen-e a király?