Régen voltam egyetemista. Olyan régen, hogy már csak elvétve jutnak el hozzám hírek tanulmányaim egykori helyszínéről. Teljesen esetlegesen és többnyire a közösségi oldalról. Így jutott el hozzám egyik volt tanárom halálhíre. Egykori diáktársaim beszéltek róla. Keserű szájízzel vettem tudomásul. 
Néhai tanárom lételméletet tanított nekünk. Szakkifejezéssel: ontológia. A vizsga a szemináriumi tevékenység értékeléséből és egy szóbeli vizsgából állt. Gyanítom, ma is sok helyen így megy ez.
Szemináriumi tevékenységként egy-egy filozófus szövegét kellett bemutatnunk. Párban dolgoztunk. Nekem és egyik derék kollégámnak egy Martin Heidegger-szöveg jutott. Eleinte lelkesen álltunk munkához. Megbeszéltük, hogy ne legyen bemutatónk szokványos, vitaműsorként fogjuk előadni. Azt is megbeszéltük, hogy a kolléga kezd, majd az előre megbeszélt résznél – azzal a felkiáltással, hogy „az nem is úgy van” – én közbevágok. Utána majd ő vág bele az én szavamba, és így tovább. 
Azután a lelkesedésünk alábbhagyott. Ennek az volt az oka, hogy aznap este Zorán-koncert volt Kolozsváron. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk előbb a koncertre, utána befejezzük a munkát, elvégre előttünk az éjszaka. 
Mondanom sem kell, hogy tervünk füstbe ment. A koncert után reggel hét óráig tartott a buli, nekünk meg nyolc órakor be kellett mutatni a Heidegger-szövegértelmezésünket. Arra volt csak időnk, hogy egy kávét magunkba erőltessünk, és amennyire lehet, összeszedjük magunkat.
A szemináriumi bemutatónk valóban nem lett szokványos: kész katasztrófa volt. Az első három perc még viszonylag úgy alakult, ahogy megbeszéltük. A kolléga kezdett, én belevágtam a szavába, és folytattam. De hiába vártam, hogy drága évfolyamtársam valahol közbevág: többet meg sem szólalt. Valamennyire emlékeztem még az elolvasott szövegre, így gondolkodás nélkül mondtam mindent, ami épp az eszembe jutott. A szemináriumi tevékenységet vezető tanárom szerint mindez úgy hangzott, mintha Heidegger egy őrült filozófus lenne, aki összevissza beszélt. És ebben teljes mértékben igaza is volt. Nem vettük tehát zokon, amiért a maximális három szemináriumi pont helyett csak kettőt ítélt meg nekünk. Ez azt jelentette, hogy vizsgán legfeljebb nyolcast kaphatunk, akkor is, ha jól felelünk. 
Pár hónap múlva eljött a vizsga időpontja. Szerencsém volt. Azt a tételt húztam, amit a legjobban tudtam. Néhai tanárom elégedett volt a felelettel. 
– Önnel csak egy baj van. Miért csak kétpontos a szemináriumi tevékenysége? – szegezte nekem a kérdést. Nem volt kedvem lódítani. Elmondtam röviden, hogyan történt, és hozzáfűztem: az az igazság, annál a két pontnál nem is érdemeltem többet. Majd elhallgattam, mint vádlott az ítélethirdetés előtt. Azután meglepődtem. Nem kicsit, nagyon.
– Ha ön le tudta vonni a konzekvenciákat, akkor én be tudom önnek írni a tízest – mondta a tanárom, és beírta. Alig hittem el, amit hallok. Akkor, életemben először kifizetődött, hogy őszintén, szépítés nélkül mondtam el valamit. Király István, mert így hívták tanáromat, ott és akkor egy életre elhitette velem, hogy az egyenes is járható út. Nem lehetek elég hálás neki.