„Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet. Szent Mihály napja után a fű se nő. E dátumok mindenképp nevezetes őszi és tavaszi fordulópontok, hiszen Szent György napjától Szent Mihályig legeltettek marhát és juhot a pusztán vagy a havasokban. A pásztorok visszatértek a gondjukra bízott állatokkal: e napon számot adtak munkájukról” – tartják a népi hiedelmek a legeltetésre és az időjárás kedvezőbbre fordultára vonatkozóan. 
No, de ne szaladjunk ennyire előre, Szent György napja előtt állunk. Bizonyára észrevették, hogy a településekhez közeli kaszálókon imitt-amott juhsereg legelészik.
Tegnapi agrárrovatunkban arról számoltunk be, mely törvény betartására és milyen engedélyek kiváltására lenne szükség ahhoz, hogy a legelőterületek tulajdonosai, illetve a juhtartó gazdák és pásztoraik gond nélkül, egymással békében éljenek. Megjegyzem, felebaráti és egymás iránti tiszteletből is megtehetnék, de ha nem megy, akkor ott a szabály. 
A székelyföldi mezőgazdasági termelés alacsony színvonalának egyik oka a földterületek örökölt felaprózása: a nadrágszíjparcellákon, a hosszú és keskeny földterületeken primitív eszközökkel és elavult módszerekkel munkálkodó földműves nyereség nélkül vagy ráfizetéssel gazdálkodik. Ezt már az 1902-es Tusnádi Kongresszuson is megállapították a résztvevők. A helyzet talán annyiban változott, hogy településenként vannak módosabb gazdálkodók, akik gépesítve és nagy földterületeken gazdálkodnak. Természetesen, a juhtartó gazdák közül is vannak erre példák, de majd visszatérünk arra, mi az, amit a múlt századfordulón nem gondoltak volna a kongresszus résztvevői az állattenyésztés kapcsán, és napjainkra jelentős problémát képez.
Talán minden korra igaz a szemlélet, de különösen napjainkra, miszerint jó megélni abból, amit csinálunk. Ez rendjén is van. 
Az viszont nem, hogy sok esetben hallani még most is, hogy a Szent György napja előtt legelésző állatok az éppen kibúvó vetésekben és frissen sarjadó fűben mekkora kárt tesznek, ami elsősorban később, a termények hozamában mérhető. Természetesen a károk mellett a feszültség is növekszik, mert sok esetben falubeliekről, azaz egymást nagyon is jól ismerő állattartó és földművelő gazdákról beszélünk.
De tényleg ennyire nincs tisztelet egymás iránt? Évek óta visszatérő probléma, nem elég az időnként előforduló természeti csapásokból való kilábalás, vagy éppen a vadkárok okozta bosszúság, még mi, emberek is egymás ellenlábasai vagyunk. 
Látszólag némelyek csupán a pillanatnyi boldogulást tartják szem előtt. Főleg amikor legelésző állatok járják a tavaszi, éppen zöldellő vetést és a mások tulajdonát képező legelőket. 
Nem egyszerű egyik-másik oldal számára sem, mert gazdálkodni nagyban éri meg, akárcsak állatot tartani. A téma megérett a szabályzat könyörtelen betartására. Kérdés, hogy a szervek vállalják-e eme hálátlan feladatot, az állandó viszályt generáló helyzet megoldását, vagy végre az állattartók térnek jobb belátásra. 
És talán ami a tusnádi kongresszus idején nem volt fajsúlyos probléma, mára már nagyon is azzá vált: kétségbevonhatatlan tény, hogy napjainkban a pásztorkodás leáldozóban van, főleg vidékünkön. Ugyanis egyre nehezebben lehet megbízható és a pásztorkodás csínját-bínját ismerő személyeket találni. Tehát probléma van elég, mindkét oldalon egyaránt.