A barátság a férfiak romantikája, írja Kundera. Ebben a tézisben sok minden benne van, a nyilvánvalón túl is. Egyrészt, hogy a barátság nem lehet a nők romantikája, nekik erre ott a szerelem, másrészt, hogy a férfi számára az igaz barátság szentebb, mélyebb érzelem, mint amit a párkapcsolatban megélhetnek. Továbbgondolva megkérdőjelezhetjük, hogy képesek-e a nők egyáltalán a barátságra, vagy csupán titkon rivalizáló, felszínes, ideig-óráig tartó érdekszövetségekbe tömörülnek saját nemük képviselőivel, melyeknek piszlicsáré tyúkketrecharcok vetnek elkerülhetetlenül véget az első snájdig legény felbukkanásakor.
Tegnap este, mint az elmúlt évtizedekben oly gyakran, a csajokkal ismét rácáfoltunk az íróóriás magasztos, bár határozottan kirekesztő jellegű kijelentésére. A barátság nem nemfüggő. Akkor mégis mi az, amin múlik? Biztosan kell hozzá mély szimpátia, valamiféle alapvető lelki hasonlóság, amely lehetővé teszi a tartós emberi kapcsolódást. A barát nem attól barát, hogy naponta beszélsz vele és hetente találkoztok, mert ugyanabban a parkban szoktatok sétálni, egyazon munkahelyen dolgoztok, vagy egy évfolyamra jártok. A valódiság lényege éppen az, hogy független helytől és időtől, lehet közöttetek egy kontinens, eltelhetett több év is az utolsó szó óta, ott tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok. Az otthonosság érzése megmarad. Minden egyéb nem barátság, hanem valami más, és idővel el is kopik. Kinőjük a kapcsolatot, mint egy régi, szűkké vált ruhát. Már nem ad, csak elvesz. Legtöbben nem mondjuk ezt ki, csak hagyjuk elsodródni a másikat, hiszen nincs mélyebb közünk hozzá, kolonccá vált. Néha egyszerűen más irányba változunk, szétfejlődünk, nem marad semmi közös bennünk, csak a szép emlékek.
Mindannyiunk életében vannak cudar időszakok, válságos helyzetek, gyűlöletes napok. Élő szülőkkel is érezhetjük magunkat árvának. Ezen az anyátlanságon csak és kizárólag egy másik ember elfogadó szeretete segíthet, aki figyel és meghallgat, ítélkezés nélkül bátorít, aki veled ünnepel, veled sír. Dühöng, ha téged kár ér, vagy igaztalanul bántanak. Sikered az ő sikere, gyászod az ő gyásza is. Szorult helyzetedben sem fordul el tőled, bukásodban a hónod alá nyúl, ösztökél, biztat, védelmedre kel. Nem ismeri az irigységet, nem akar legyőzni, túltenni rajtad ebben vagy amabban, szebb, okosabb, tehetősebb, olvasottabb, akármilyenebb lenni nálad. Testvéred, pajtásod, sorstársad. Nem mondja meg felsőbbségesen a tutit, nem gondolja, hogy jobb nálad. Nem kényszerít, nem akar semmit tőled. Elfogad úgy, ahogy vagy, akkor örül, ha boldognak lát. Ha beteg vagy, orvoshoz cipel és levest főz. Ha elhagyott a szerelmed, éjszakáról éjszakára boncolgatja veled a miérteket, nem unja az összetört szívedet, nincs fontosabb dolga. Újrafesti a tornácot, kimeszeli a szobát. Segít lecsiszolni az ajtót, felcipelni a komódot, beállítani a tévét, felfújni a kereket, megfőzni a lekvárt, összeállítani a beadandót. Mindezt a világ legtermészetesebb módján. Ha kell, anyád, ha kell, társad. Jelen van. Figyel. A barátod.
Ilyen emberből jellemzően nincs sok egy életben. Becsüljük hát meg, ha adatott!