Abba az iskolába szeretnél menni? És jársz magánórákra? – a majdnem tipikus kérdést egy pedagógus intézte a diákjához, ezáltal is mintegy legitimálva a magánórák fontosságát, szükségességét. Bár a legtöbb esetben a szülők teljesítménykényszerét említik, amikor a magánórák létjogosultságát/feleslegességét vitatják, a kép sokkal árnyaltabb ennél. Mert mi van, ha bukásra áll a diák és fontos, hogy megkapja azt a többletet, amire szüksége lenne az ötöshöz, de nyilván, az iskolai oktatás keretében erre nincs idő? És ha a szülőnek számtalan elfoglaltsága mellett nincs ideje foglalkozni a gyermekkel, viszont szeretné, ha jó eredményeket érne el? Ki az, aki megengedheti magának, hogy egy vagy több tantárgyból is magánórákat fizessen gyermekének? Alaptudást az iskolában, többlettudást magánórákon lehessen elsajátítani?
A magánórák adóztatására vonatkozó előírásokat nemrég közölte az adóhatóság, egyértelműen nem könnyítve, hanem nehezítve az „iparág” helyzetén. Mindaddig, amíg nem kerültünk ilyen helyzetbe, hajlamosak vagyunk felszínesen véleményt nyilvánítani a kérdésben. Viszont látva a kisérettségi próbavizsga gyengécske eredményeit, ha eddig nem, hát most igazán aktuálisnak érezzük szülőként, érintettként a magánórák fontosságát. Gyengék lettek a gyermek jegyei a megmérettetésen, s az elkövetkező alig három hónapban – ami a rendes vizsgáig hátravan –, egyértelmű, hogy fel kell zárkóztatni egy bizonyos szintre. Bár az ötösig. Esetleg a vágyott intézménybe való bejutásig. A pedagógusok azt mondják, ennél többet már nem tehetnek, ennyi motiválatlan gyermeket sohasem láttak, mint mostanában. A kétségbeesett szülőnek nem sok lehetősége marad, utolsó szalmaszálként kapaszkodik a magánórákba, hátha ott majd egy kis egyéni figyelemmel kiegészülve, kevesebb ijesztgetéssel el tud jutni a gyermeke egy olyan szintre, amivel „nem hoz szégyent” az iskolára, a családra és a pedagógusokra, s mellesleg be is jut abba az intézménybe, ahol elképzelései szerint jó lesz neki.
Azt, hogy régóta elromlott valami, mindannyian tudjuk. Gyenge a teljesítmény, ha még lehet fokozni a megállapítást, hiszen több éve ezt hangoztatják az illetékesek. Sajnos valódi megoldás továbbra sem született, sem jobb eredmények, ami további kérdőjeleket tesz a magánórák fontosságának kérdése után. A sorozatos kudarcok pedig sem tanárt, sem diákot nem lelkesítenek, inkább taszítanak egyfajta fásultságba, újra és újra láttatva, milyen nehéz egy-egy régóta tornyosuló problémát orvosolni. Az már teljesen biztos, hogy sem fenyegetéssel, sem adóterhekkel nem jutunk közelebb a megoldáshoz.