Pár éve nagy port kavart az a Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala által közölt, szilveszteri mulatságra invitáló meghívó, amely szó szerint így szólt: „Kedves Tragumúrák, 2018-ig még több óra van. Ma este várunk Önöket Marosvásárhely központjában az új évre való áttérés ünneplésére. A színpad készen van, a tűzijátékok, de más meglepetések is várják Önt 22.30-tól. Boldog születésnapot!!!” Valószínűleg internetes fordítóprogram segített létrehozni ezt a nyelvi gyöngyszemet, éreztetve a város magyar ajkú lakosságával, hogy fontosak ők is, nem maradnak ki semmiből. Mindezt abban a városban, ahol számos hírneves magyar bölcsője ringott, Bölöni Lászlóétól Zeyk Domokoséig, s ahol a két Bolyai nyugszik. 
Akkor, miután magunkhoz tértünk megdöbbenésünkből és felháborodottságunk csillapodott, néhányan titokban hálát is adtunk, dölyfösen azt gondolva, hogy nálunk ez nem fordulhat elő. A mi megyénk, az más. Van itt nekünk székely fővárosunk, magyar vezetőink, sikeres vállalkozóink. Régi templomainkat lelkes papjaink, ikonikus iskoláinkat karizmatikus pedagógusaink őrzik. Kőszínházaink és közkönyvtáraink árnyékában sajnáltuk mindazokat, akikre nem borul a zárt tömbmagyarsági létezés óvó, meleg dunyhája.
Mostanában azonban úgy tűnik, a mi dunyhánkat is megrágták az egerek. Magyar szóvivőnek feltett magyar kérdésre román választ kapunk, fordítgassuk, ahogy jólesik.
Rezervátumunk egyre zsugorodik. Érzésem szerint a huszonnegyedik órában vagyunk. A politikai korrektség üdvös és fontos, a történelmi tények kényszere pedig nem hagyható figyelmen kívül. Az anyanyelvünk azonban még a miénk. Jó esetben ezen a nyelven olvasunk, írunk, beszélünk és álmodunk. Rá lehet legyinteni, és ezer indokot találni arra, hogy miért kell úgy legyen, ahogy van és miért nem lehet úgy, ahogy kellene. Megszűnik egy újabb magyar lap? Na és? Erdélyi magyar könyvkiadók pályázattól pályázatig tengődnek, Budapesttől Bukarestig kuncsorogva némi aprót a túlélésért? Ott a TikTok helyette, amúgy sem olvas már a kutya se. Extrém veszedelem román–magyar meccsre kimenni szurkolni? Ugyan, nem szabad zászlókkal s egyebekkel provokálni, s akkor nem lesz semmi baj. Magyar gyermek nem tanul meg magyarul helyesen írni? Ilyenek az idők, nem indulhat hátránnyal, ha már ide született. A székely anyavárosban a hivatal az állam nyelvén válaszol? Mi máson, hát itt élünk, nem néztél térképet? De, néztem, jó nagyot, ezt szerencsére még szabad.
A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben nemigen volt politikai formáció, amely ne tűzte volna zászlajára a szabad anyanyelvhasználatot. Hogy az ez ügyben elért diadal mekkora, mindenki döntse el maga. A saját egyszerűségemben a szabad anyanyelvhasználat nekem annyit tesz, hogy anyám nyelvén tanulhatok, dolgozhatok, írhatok, olvashatok, dalolhatok, intézhetek hivatalos ügyeket, városom utcái régi neveiket viselhetik, a személyimben nem keresztelnek át valami lefordíthatóra, s nem fosztanak meg az ékezetektől sem. Nem ér inzultus azért, amiért azt a nyelvet beszélem, amelyet minden ősöm, ott, ahol születtem. 
Tisztában vagyok vele, hogy a kényszer nagy úr, és a politikai korrektség köpönyege alá sok minden belefér. Ám ha nem őrizzük azt a keveset, ami megmaradt, akkor az se lesz, aki a harangot meghúzza a történet legvégén. A szavaink mi magunk vagyunk.