Kora ellenére ön egészen jó egészségi állapotban van – hallottam a kiszűrődő megállapítást minap egy orvosi rendelő várótermében. Nyilván, az efféle állapotelemzésnek örülni lehet és kell, de akaratlanul is előjön a kérdés, miért foglalkozunk mostanában annyit a korunkkal. Fiatalságmítoszok és a régi idők sztereotípiái között vergődve próbálunk valamit kezdeni a B oldallal, amely a huszonegyedik században majdnem olyan hosszú lehet, mint az életünk első fele. 
Bár szeretnénk aktív és egészséges időskort, elcsodálkozunk azokon, akik valóban így élnek: a sajtóban olvashattunk arról a hatvankilenc éves férfiról, aki képzőművészetet tanul egyetemi hallgatóként, de számtalan olyan emberrel találkozhatunk a környezetünkben is, akik aktívan, élményekkel teli életet élnek, és nem húszévesek. Többnyire mégis szabályt erősítő kivételnek tartjuk őket, mert az időskorral kapcsolatban is megvannak a jól bevált sztereotípiáink: helyhez kötöttség, szellemi eltompulás, kiszolgáltatottság, betegségek megjelenése és az érdeklődés beszűkülése. Amikor valaki ennél jobb helyzetben van, szerencsének tartjuk, holott tenni is kell azért, hogy aktív és kiegyensúlyozott időskorunk legyen. A számtalan példa között, akik előttem vannak, egy közös pontot látok, az életkedvet, amely egyáltalán nem függ sem életkortól, sem anyagi helyzettől, sok esetben még egészségi állapottól sem.
Nem gondolom, hogy biztató a helyzet, hiszen az elöregedő társadalom képét már régóta, időről időre elénk vetítik a statisztikák: Romániában csak öt megyében él több 14 év alatti lakos, mint 65 év feletti. A számadatokból rendre következik majd egy sor megoldásra váró probléma: a nyugdíjrendszer újragondolása, az idősotthonok számának növelése, de hosszú távon mégiscsak az lenne a legpraktikusabb, hogyha mindennap úgy élnénk, hogy felelősséget érzünk a holnap iránt. Nem sok esély van rá, hogy ez egyhamar valósággá váljon, de apró lépésekben bizonyára eljutunk odáig, hogy tenni tudjunk idős napjainkért. Nemcsak anyagilag, hanem testileg-lelkileg is, minden lehetőséget megadva magunknak arra, hogy ne öregek, hanem szépkorúak legyünk. 
Olvasom a hatvankilenc éves egyetemista, képzőművész hallgató gondolatait: szeretne mindent megtanulni, és boldoggá teszi az egyetemistalét. Talán itt vannak a kulcsszavak, amelyeket hosszú évekre elfelejtünk, kikoptatunk az életünkből, amíg hajszoljuk a fontosnak hitt dolgokat. S ha visszatalálunk hozzájuk időskorban, új értelmet adhatunk a B oldalnak.