Alig sütött ki a nap, már mindenki kint van – jegyezte meg épp az előbb (úgy értem: a jegyzet írásának pillanatában) egy kedves ismerősöm. Telünk sem volt rendesen, most már mindenki várja a tavaszt. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Szinte észrevétlenül március második feléhez értünk. Ez az időszaka az évnek, amikor vágyunk a napsütésre. Nyáron mindig az utcák árnyékos oldalát keresem, menekülök a nap melege elől, de most azon kaptam magam, hogy úton a szerkesztőség felé önkéntelenül a járda napos odalára húzódom.
Valamiért a Queen 1986-os budapesti koncertjén készült egyik felvétel jutott eszembe. Egész pontosan az, amelyiken Freddie Mercury Brian May gitárkíséretével elénekli, hogy „tavaszi szél vizet áraszt”. Még két klasszikus rockdal kívánkozik ide. A The Doorstól a Waiting for the sun (A napra várva) és a Beatlestől, George Harrison szerzeménye, a Here comes the sun (Itt jön nap). Csakhogy zenei kontextusunk is legyen a tavaszváráshoz.
Fent említett ismerősöm szerint ez az az időszak, amikor mindenkinek tele a hócipője mindennel, és ezért vágyik a napsütésre. Csakugyan minden évben eljön ez az időszak. Tavaszi fáradtságnak is szokták nevezni. Ilyenkor előfordulhat, hogy ingadozik az ember hangulata. Meglehetősen széles a skála, a reményvesztettségtől az elvetemült optimizmusig terjed, amikor nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért születnek bennünk új remények, ha nem is olyan régen még sötétnek láttuk a világot.
Illetve lehet, hogy mégis: valószínűleg a napsütés teszi. Túl vagyunk a márciusi ünnepeken, lassan eljön a kerti munkák ideje. Azaz a dologidő, amikor egyszerűen nem érünk rá a világ hiábavalóságán rágódni. Új terveket sző az ember. Egyszerű, hétköznapi, ha úgy tetszik, földhözragadt terveket. Ahogy ismerősöm megjegyezte: „Ilyenkor érdemes felvenni a sárga szoknyát.” Ránéztem. Meg kell hagyni, valóban elegáns ruhadarab. Erről viszont sajnos eszembe jutott, hogy milyen nevetségesen festenék én benne. Ennyi öniróniát talán még nem vesz zokon a nyájas olvasó. Főleg most, amikor úgy tűnik, lassan valóban itt a tavasz.
Pláne, hogy idén még nem lesznek választások. Valamennyit jövőre tartják meg. Legalább ebből a szempontból viszonylag nyugodt évünk lesz. Persze a háború árnyékában kincstári optimizmusnak hat, ha bárkit azon kapunk, hogy bizalommal tekint a jövőbe. A gazdasági válság, az élelmiszerárak elszabadulása ezt ugyanis egyáltalán nem indokolják. 
Ezzel együtt az ember nem arra termett, hogy egyfolytában búskomor legyen. Pedig napjaink társadalmi-gazdasági realitásai rendkívül eufemisztikusan szólva sem szívderítőek. Nyilvánvaló nem tehetünk úgy, mintha ezeket egyáltalán nem látnánk. De függetlenül a fránya realitásoktól, az élet természete már csak olyan, hogy élni akar. Ez akkor is így van, ha az emberrel olykor megesik, hogy mindentől elmegy a kedve.
De a csodába is! Hétágra süt a nap, a merészebbek már rövid ujjú pólóban feszítenek a teraszokon, kisgyerekes családok lepik el a belváros főutcáját. Ők az igazi tavaszvárók. Az új remény ígéretei.