Szabadságunk állandó harc tárgya. A nagy francia forradalom néven ismert néplázadás elindította a lavinát, a népeknél pedig elterjedt a szabadságkór. Szép lassan Európa népeit, köztük a magyarságot is, elérte a nemzeti öntudatra ébredés. A szabadság kivívásához akkor a legkézenfekvőbb eszköznek a véres harc bizonyult, pedig a franciáknak sem sikerült, ölés árán sem, a szabadság, egyenlőség és testvériség ideáit megvalósítani. Sebaj, így legalább jöhetett a forradalom utáni csalódottság és a történelem egyik legfájdalmasabb korszaka, a romantika, melyben Európa népei vágyak, gyönyörök és kínok közepette élték mindennapjaikat.
No de maradjunk a tárgynál, a forradalmi törekvések létrehozták a jobb- és baloldaliságot. Sorra vehetnénk a liberalizmust, konzervativizmust és ezek összevissza változatait, fokozatait, politikai kifejeződéseiket és megnyilvánulásaikat. Viszont a lényeg talán nem is ebben rejlik. 
Nehéz bármit írni a politikai meggyőződésekről úgy, hogy az ideológiamentesnek, elfogulatlannak vagy éppen szabadnak tűnjön. Senki a földtekén nem jelentheti ki, hogy politikamentes, vagy hogy éppen nem függ a politikától ilyen vagy olyan módon. Társadalmunk valamilyen rendszer alapján próbál élni. A konzervativizmus: a megteremtett vagy megörökölt értékek megőrzése, annak az alapnak a megóvása, melyre építeni lehet. A liberalizmus, más néven szabadelvűség: alapvetően a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapul, vagyis a szabad gondolatok széles spektrumát jelentő eszmerendszer, mely az egyén szabadságát jelöli meg mint legfontosabb politikai célt. Nos, nem látok olyan okot, hogy egy személy anélkül, hogy ellentmondásba keveredne önmagával vagy valamelyik oldallal, ne vallhatná magáé­nak mindkét meggyőződés alaptételét.
Nemrégiben Budapestre utaztam, részt vettem néhány érdekes beszélgetésben, és amit eddig csak az egyik streamingszolgáltató filmkínálatában láttam, mind megelevenedett előttem. A budapesti éjszakai élet a fények ellenére igazán sötét képet festett számomra arról, merre is tartanak bizonyos irányzatok. Érdekes, vajon a szabadságharcok idején gondoltak-e erre? Majdnem 180 év alatt ennyit fordult a világ? Merem azt hinni, csupán bizonyos csoportok élnek az LMBTQ-mozgalom, nemzeti jelképek és egyéb szimbólumok zászlója alatt.
Bevallom, félek a nacionalizmustól, annyira, mint minden izmustól, szeretem a fajtámat, érzem nemzeti ünnepeink jelentőségét, ugyanakkor megértem és elfogadom más nemzetek és csoportok ünnepeit, világlátásukat. Hiszem, hogy képesek vagyunk a nyitottságra, az új befogadására, és azt is vallom, hogy mindez lehetséges úgy, hogy az eddigi időtálló értékeket megőrizhetjük. Ámbár a hazugságot egyik oldalról sem tűröm, legyen a hely bölcsőm s majdan sírom is, mely ápol s eltakar.
Nemzeti ünnepek alkalmával a nacionalizmus, 
a jobboldaliság radikalizálódik, átmegy mellverdeső versenybe, amely inkább politikai színezetet kap. Így történik, hogy nemzetállamunk szemében a kisebbség „hazátlan”, az anyaországban újabban „orbánistáknak” számítunk erdélyi magyarként. Éljen a „szabadság”-harc, mert bármerre létezzünk, szabadságunk és függetlenségünk mindenhol veszélyben forog.