Mindig félrecsúszott pionír nyakkendő, értelmüket vesztett versikék emléke dereng fel március nyolcadikán az emlékeimben: a kommunizmus utolsó éveiben, katonás sorban állva szavaltuk a versikéket az édesanyáknak. Akkor is kakukktojás voltam: az én anyukám sohasem lehetett ott, mert pedagógusként ugyanabban az időben végeznie kellett a munkáját egy másik gyermekközösségben. Majd több évig a feledés jótékony homályába veszett számomra ez az ünnep, nem hiányoltam, de többször „belebotlottam”, egy-egy közösség részeként, ahogy ezen a tavaszi napon, mindig kissé erőltetetten, sehová nem vezető monológokban beszélnek arról, milyen jó, hogy vagyunk, mi nők. Az utóbbi években mintha megsűrűsödtek volna ezek az alkalmak: közszereplők kiváló lehetőségnek tartják, hogy köszöntsék a nőket virággal, nekik tetsző tematikájú koncerttel/előadással, amit természetesen egy vagy több nőkollegájuk szervez meg. Ezeken a napokon valóban válogathatunk a jobbnál jobb női programok között, amíg a mosogatógép és a robotporszívó elvégzi a házimunkát, miénk a délután. Kivéve, ha dolgozunk/beteg gyermeket, hozzátartozót ápolunk/anya- és apaszerepet töltünk be egyszerre, vagy egyszerűen nincsenek modern háztartási gépeink és minden szabadidőnkben ház körüli teendőket végzünk, és sorolhatnám.
Bár úgy tűnik, nagyon sokat változott a nők társadalmi megítélése, helyzete, jogai az utóbbi évtizedekben, a mindennapok valósága ezt nagyon sok esetben felülírja. A dolgozó nőnek bónuszként ott van a házimunka és a gyermekek nevelése, a „csak otthonlévőnek” a gazdasági kiszolgáltatottság, az egyedülállónak a megbélyegzettség, az önmegvalósításra törekvőnek a karrierista címke. Az üvegplafonba előbb-utóbb mindegyikünk beleveri a fejét, és ha tudjuk is, hogy mit kell tenni a változás érdekében, millió buktatón kell átlépnünk nap mint nap. S miközben vigasztalunk, betakarunk, felsegítünk, megnyugtatunk, megerősítünk, gyógyítunk, törődünk és szeretünk, marad-e időnk arra, hogy jelen legyünk a törvényhozásban, a közösségi döntésekben, a családpolitikában, a gyermekjogok, az egészségügyi rendszer formálásában?
A pozitív példák azt mutatják, hogy nincs lehetetlen, és bár lassú a változás folyamata, visszanézve a megtett útra a női egyenjogúság tekintetében, van remény arra, hogy mindenhol is ott leszünk-vagyunk, ahol fontos dolgok történnek. S bár nem vagyok nagyravágyó, virág helyett mégis inkább azt szeretném, ha kihalna a székelyföldi mondás, miszerint a leánka nem gyermek…