Február 24-e van. Tavaly ilyenkorig ez a dátum számomra nem jelentett mást, mint egy jó barátom születésnapját. Ezúttal is üzenem: egészségedre! A többit majd személyesen… Naptárunk erre a napra jegyzi Mátyás apostol napját is, amelyhez számos néphagyomány fűződik. Ha jól tudom, például Csíkszentmártonban az a hiedelem járja, ha február 24-ig nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta.
Mint említettem, tavaly ilyenkor nagyjából a barátom születésnapját és Mátyás napját jelentette számomra február 24-e. Gondolom, mások számára is csak egy-egy születésnapot, névnapot, valamilyen évfordulót jelentett, semmi többet. Azóta azonban új jelentősége is van a dátumnak, hiszen mint tudjuk, Oroszország ezen a napon indított különleges hadműveletet Ukrajna ellen. A legtöbben csak háborúként emlegetjük. Mert az is! Jól emlékszem arra, amikor a háború első napján barátaim társaságában elemezgettük a történteket. A jó hangulatot beárnyékolta a bizonytalanság és a csak részben kimondott félelem. A kétgyermekes édesanya tapintott rá talán a leginkább a lényegre: „Amikor azt hittük, vége a világjárványnak, és egy kicsit felszabadultunk, akkor kitört a háború. Milyen jövőnk lesz?” A kérdés azóta is foglalkoztat mindannyiunkat. Aztán láthattuk az első menekülteket is. Valamikor áprilisban írtam arról, hogy felcsíki lakosok fogadtak be két napra (tovább nem maradtak) menekülő ukrán édesanyákat. A befogadó háziasszony könnyeivel küszködve, elcsukló hangon mondta el, hogy mit tapasztaltak a román–ukrán határon, vagy éppen miket mondtak a háború borzalmairól a menekülők. Sajnos, azóta sincs vége! A kezdeti béketárgyalások, az Oroszország elleni szankciók és a fegyverszállítmányok tömkelege sem hozta el a békét. Ezzel ellentétben százezrek maradtak fedél nélkül, gyermekek maradtak árván, félárván és siratják édesapjukat, fiatal legények és leányok álmai foszlottak szét és lett oda minden remény. Azt sem vagány látni, hallani, hogy kárpátaljai nemzettestvéreinket kényszerítik katonasorsba, magyarán: golyófogónak. Az elmúlt napokban a háborúval kapcsolatban elhangzott kijelentések sem túl kecsegtetők. Maradnak a kérdések: Miért? Hogyan tovább? Lesz-e vége? Mikor lesz vége? Eszkalálódik-e, vagy marad továbbra is ugyanígy? Február, hol a nyár? Eljön-e a nyár, azaz lesz-e tartós béke? A válaszokat talán a bőrfotelből parancsokat osztogató tulokfejűek tudják. Egy biztos, amíg itt, szűkebb térségünkben így megy sorunk, addig naponta hálát adhatunk, hogy van mit enni, inni, van hová lehajtanunk a fejünket, és még közösségi életet is élhetünk. Személy szerint abban is reménykedem, hogy jégtörő Mátyás előbb-utóbb megtöri a „jeget”, az esetleges agyhúgykövet a fejekben, és újra béke lesz! Azt tapasztalom, az élethez szükséges az egészséges naivitás. Legyen erőnk és időnk tartani egymásban a reményt és a lelket!