Néha elmerengek azon, mennyi mindent feltalált már az emberiség. S e találmányok folyamatosan változnak, korszerűsödnek. Vagy éppen elvetik őket, átírják a korábbi koncepciót, és teljesen új, de mégis azon a felhasználási területen fontos eszközöket hoznak létre. A fontos eszközök mellett bizonyos rendszereket is létrehoznak, működtetik azokat, amíg csak el nem évülnek, tarthatatlan lesz működtetésük, és bukniuk kell.
Nos, „a rendszer utolsó fennmaradt zászlóshajói is, úgy néz ki, az üres öbölben vesztegelnek, és idő kérdése, mikor jön az ítéletidő, vagy éppen a parancs, amely sorsukat megpecsételi”.
A hasonlat magyarázataként a következő rövid történet szolgál. A minap betévedtem az egyik kisipari szövetkezet irodájába, ahol csakúgy, mint a szolgáltatásaik egy részében, mintha megállt volna az idő.
Nehéz bármi keményet írni a régi rendszerből fennmaradt, hajdanán szebb időket is megért, kézműves kisiparosokat tömörítő szövetkezetről, hisz régen az ügyesebbnél ügyesebb mesteremberek a közösséget szolgálták, és bár nem fényűzően, de kétkezi munkájukból tisztességgel megéltek, eltartották családjukat. Fontos és megbecsült szakemberek voltak társadalmunkban, sokukat az értelmiségiekkel egy szinten tiszteltek. Szaktudásuk nyomán gondos, igényes munkát engedtek ki kezeik közül, s ez a legjobb cégérnek bizonyult a szorosan együtt élő közösségünkben. A jó mestert mindenki ismerte, és munkáját bárhol felismerték. Nem volt szükség PR- és marketingfogások alkalmazására, az elvégzett munka önmagáért beszélt.
A megyeszékhely szívében van egy épület, ahol egymást váltva dolgozott két idős órásmester, kétszer cseréltem órát náluk. Keserűséggel öntötte el szívemet, hogy e két mester szinte egymást követve távozott világunkból. Többé ne keressük őket, de emlékezzünk rájuk. Elmúlásuk megérintett, s rájöttem, az idő mennyire relatív. Az idő mérőeszközének karbantartói távoztával mintha újabb korszak köszöntött volna globalizált világunkra, mert kínai elemet továbbra is vásárolhatunk svájci óránkba, viszont akik a kettőt egyesíteni tudták, már az égi idők kerekét igazgatják.
Az idő tengerén folyamatosan újabb és újabb technikai vívmányokkal állunk elé, csupán idő kérdése, mikorra válik elavulttá, amit ma modernnek tartunk. Találmányok és rendszerek adják egymásnak a kilincset, s ezt elmondhatjuk a mesterségekről is. Hová tűnt a több generáción átívelő, apáról fiúra szálló mesterségátörökítés hagyománya? A türelemhiány és a gyors meggazdagodás délibábja elért bennünket is, csakhogy az idő nem kegyelmez. Mint a jelen helyzet is bizonyítja, a mesteremberek az idő múlásával egyre idősebbek lesznek, megfelelő utánpótlás híján pedig még egy ilyen egyszerű dolog is, mint az idő követése, nehézségekbe ütközik. A digitalizáció egyelőre, úgy tűnik, nem enged más értelmezést az analógiáknak, és ennek hatásai egyre inkább tetten érhetőek.