Túl sokan…
Tabukat feszegető hazai dokumentumfilm gyűjt be egyre több díjat a nemzetközi porondon, és kap ezáltal egyre nagyobb figyelmet. Ami azért is nagyon jó, mert a témája olyan, amiről általában nem akarunk tudni, nem akarunk hallani, mert akkor úgy tehetünk, mintha nálunk ilyen sosem történne meg. Mert az ugyebár mégsem lehet, hogy a faluközösség által tisztelt ember gyermeket bántalmazó szexuális ragadozó legyen! Pedig de, lehet.
A Túl közel román–magyar koprodukcióban, az On the Spot alkotóinak támogatásával készült, és egy kétgyermekes egyedülálló anya kálváriájáról szól, aki megtudja, hogy a történet kezdetén kilencéves lányát élettársa, a lány nevelőapja szexuálisan bántalmazta. A férfi beismeri tettét, többéves börtönbüntetésre ítélik. A falu viszont, ahol élnek, szinte egyhangúlag az anyát, a lányát ítéli el, és hátat fordít nekik. Mert a férfi a falu köztiszteletben álló papcsaládjának a tagja, és olyan nincs, hogy ő ilyet tegyen. Az egészet bizonyára a „jövevény”, Andrea, a színésznő találta ki, és micsoda szégyen, „tömlecbe” juttatta az urát. Andrea valóban színésznő, és a történet egy Kolozsvár melletti, meg nem nevesített faluban esett meg. A falu lehetne bárhol, Székelyföldön is, mert sajnos – volt rá példa a közelmúltban is – általában így működünk itt is mi, emberek. Könnyebb az áldozatot hibáztatni, mint belátni, hogy minden nem éppen úgy van, ahogy azt hinni szeretnénk. Mert van például családon belüli erőszak, és van szexuális bántalmazás is, s még sok minden, amiről nem akarunk tudni. Attól viszont még létezik. Gyakran nem is az elkövetőre, hanem arra zúdítjuk a haragunkat, aki kimondja a bajt, talán mert ha megreped a felszín, nekünk, magunknak is szembesülnünk kell a valósággal. Például a filmben megszólaló asszonyoknak esetleg szembe kéne nézniük, hogy anyáik, ők hogyan éltek, élnek, mit tűrtek el, mit söpörtek a szőnyeg alá életük során. És az – nagy valószínűséggel – sokaknak fájdalmas lenne.
Hatalmas tisztelet Püsök Botondnak, a film rendező-operatőrének, hogy milyen empátiával, finom érzékenységgel láttatja Andreáék történetét. Még nagyobb tisztelet Andreának és a lányának, hogy merték vállalni a történetüket, bízom benne, hogy ez is segíti őket a gyógyulásban, a trauma feldolgozásában. Szinte hallom azok hangját, akik mondogatják, hogy minek kiteregetni a szennyest. Pedig gyógyulás akkor van, amikor a traumát elszenvedőnek már szavai is vannak a történtekre, már tud beszélni arról, amit átélt, és így lassan emlék lesz, amit be tud illeszteni a múltjába. Ha pedig azt érzi, hogy még másokat is segíthet azáltal, hogy erőt kapnak a történetéből, akkor átélheti, hogy volt valami „haszna” is a borzalomnak.
A tavalyi év első kilenc hónapjában 1143 szexuális abúzust jegyeztek Romániában, a legtöbb, pontosan 1001 eset 15 év alatti lányok ellen történt, és nagyobb részük falusi környezetben. És ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, mert a filmből is láthatjuk, mit kell megélnie annak, aki meg meri törni a csendet. Mennyien lehetnek, akik inkább hallgatnak, és cipelik a titkot, a fájdalmat? Valószínűleg túl sokan...