Tudom, sokan várták már, hogy végre lehavazzon, legyen igazi tél. Emberileg persze meg tudom érteni, de megmondom őszintén, nem igazán értem az okát. Legalábbis eddig nem értettem. Azután viccből megkérdeztem erről a világhálón ingyenesen elérhető mesterséges intelligenciát (MI), hogy legyen valamilyen hozzávetőleges támpontom. A mesterséges intelligencia (számítógépnek nem nevezném, mert elképesztő, mennyire el tudja sajátítani az emberi viselkedésformákat) válasza azonban felülmúlta előzetes várakozásaimat.
„Az emberek szeretik a havat számos okból, például a szép látvány miatt, a szórakozás lehetőségeit (síelés, hógolyózás stb.) nyújtja, és a hideg időjárás ellenére is melegséget sugall” – válaszolta az MI.
Korrekt – gondoltam. Mert megérteni valakit és érteni valamit két különböző dolog. 
Ettől függetlenül hiába értem már, hogy mit szeretnek az emberek a télben, meg a hóban, továbbra sem tudom magamévá tenni álláspontjukat. Nekem ugyanis az égadta világon semmi bajom nem volt az eddigi enyhe téllel. Elvégre téli sportokat nem űzök, a hideg és a hó számomra csak kellemetlen időjárási körülmények, akadályok, amelyeket el kell viselnem. 
Elég, ha arra gondolunk, hogy a hétvégén a megye több településén is áramszünet volt a viharos időjárás miatt. Szóval csak a nyűg, a baj és a magas fűtésszámla jár vele. Ugyanez az érzésem volt a friss hírek böngészése közben is. Kilenc országúton nem lehetett rendesen közlekedni vasárnap reggel, szerencsére ezek közül egyik útszakasz sem a mi környékünkön van. Ez van itthon. Külföldön meg a háború. Bevallom, ettől jobban fázom, mint a téltől. A hírekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy sokáig elhúzódik még az értelmetlen vérontás. Minden háború az. Hidegen hagy, hogy a háborút viselő felek közül kinek, miben van igaza. 
Ezt mondjuk lehet, hogy filozófiai tanulmányaimnak köszönhetem. Első éves egyetemi hallgató koromban még szerettem vitatkozni. Szórakoztatott. Másodéves korunkra azonban már megértettük évfolyamtársaimmal, nem érdekes, hogy kinek van igaza. Az a fontos, hogy kivel tudunk jól együttműködni, ki az, akire számíthatunk, ha baj van, és ki az, akire nem. Vékonypénzű egyetemistáknál, akik pechjükre nem valami újgazdag családba születtek bele, gyakori ez a felismerés. Az ebből szinte logikusan következő költői kérdés lehet, hogy demagógnak fog hatni, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy feltegyem. Ha huszonéves egyetemisták képesek erre a felismerésre, akkor a világ nagyhatalmú vezetői miért nem? 
Szóval, nehezemre esik bármi jót, szépet találni a télben. Leszámítva, hogy előbb-utóbb véget ér. Illetve, lehet, hogy mégis. Ha nagyon megerőltetem magam, és mindenáron keresek valami pozitívumot, nincs kizárva, hogy találok is. Egyetlenegy ilyen gondolat jutott csak eszembe. A tény, hogy télen a szoba melegében, amikor kint semmi hasznosat nem lehet már cselekedni, akkor legalább módunkban áll reflexíven viszonyulni a világhoz, amelyben élünk. Magyarán, több időnk jut gondolkodni. Ha már nyakunkon a tél, az is valami, nem igaz?