Legtöbbünknek van pár olyan könyv az életében, amely alapvetően meghatározza gondolkodásunkat, személyiségfejlődésünket és a világról alkotott nézeteinket. Sommásan úgy szoktuk ezt megfogalmazni, hogy biztosan magammal vinném egy lakatlan szigetre. Számomra az egyik ilyen alapmű José Saramago Nobel-díjas író Vakság című regénye. A napokban újraolvasva kacifántos kísérlet végrehajtására vetemedtem. Sötét kendővel fedtem el mindkét szemem egy teljes órára. Úgy képzeltem, az élmény hasonló lesz a gyermekek szembekötősdijéhez. Nos, a legkevésbé sem!
Először is, így nem lehet rágyújtani. Pitiáner dolog, de igen bosszantó. Hiába találtam meg a cigarettát és az öngyújtót, a kettő randevúját nem sikerült összehozni. Belerúgtam a székbe, nekimentem az asztalnak, felborítottam az olvasólámpát. Nem tudtam olvasni, nem tudtam írni. Kínomban bekapcsoltam volna a televíziót, de sehol nem találtam a távirányítót. Kókuszos csokoládébonbont majszoltam, pedig mogyoróst akartam. Nem tudtam főzni, se enni, tapintás alapján ugyanis nem igazodtam el a hűtőben, sem úgy általában a konyhában. A csörgő telefont, bármennyire is kerestem, nem találtam meg, bár valószínűleg így látatlanban akkor sem veszem fel, ha rálelek. Hiába voltam a saját lakásomban, amit elméletileg a legjobban ismerek a világon, nagyon rövid idő alatt elveszettnek éreztem magam. Tétován botorkálva ide-oda, a körülöttem levő sötétség nem csupán nyomasztó volt, hanem egyenesen fenyegető. Éreztem, ahogy megemelkedik a pulzusom, szaporábban veszem a levegőt, mintha veszélyben lennék. Az elme játéka. Annyit mondhatok, végtelenül hosszú óra volt. A cselekvőképtelenséggel határos tehetetlenség nehéz teher.
Ismét elmorzsoltunk egy esztendőt. Újabb ötvenkét szem az idő gyöngysorán. Január van, ilyenkor illendő számot vetni a dolgainkkal, és terveket kovácsolni a jövőre nézve. Adósságainkat megadni, Istennek, államnak, embertársainknak. Célokat kitűzni, eldönteni, mit szeretnénk az idei évben megvalósítani, hova akarunk eljutni. Felmérni, min szükséges változtatni, mert nem működik már, és mi az, amire jobban kell vigyáznunk, ha nem akarjuk elveszíteni. A legfontosabb teendőnk azonban, hogy vegyük észre, ha kendő van a szemünkön, és ne féljünk leoldani. Fájdalmasan vakító lehet a fény, de biztosan jobb, mint sötétben botorkálni. Ne féljünk az igazságot látni. Ha valami véget ért, engedjük el a másik kezét, hadd járhassa mindenki a saját útját. Nehezebb, ha a kötelék erősebb nálunk, mert bár nagyon ritkán, de ilyen is van. Ezt nem kezdi ki az idő vagy a némaság, sem a kilométerek, néha még az sem, ha a másik már eltávozott erről az árnyékvilágról, de ez a tudat is viselhető, vállalható, ha szabad megfogalmazni és kimondani. Nézzünk szembe azzal, ha elrontottunk valamit, ha ártottunk valakinek, keressük és találjuk meg a saját felelősségünket a velünk történő dolgokban. Ne restelljük kimondani: tévedtem, bocsáss meg! Vegyük le azt a kendőt, hogy a magunk teljességében láthassuk egymást és önmagunkat!