Igencsak szép szokásnak tartom az év eleji házszenteléseket! Büszkék lehetünk arra, hogy kisebb-nagyobb térségünkben még nem veszik le az osztálytermekből és különböző hivatalokból a keresztet (habár már jártam olyan iskolában, ahol a helyét címer vette át és nem találtak egy fikarcnyi helyet, ahová ismét kitehették volna), hanem még sokan otthonaikba is fogadják. Tetszik az is, hogy sok helyen ünnepnek számít a házszentelés napja. Az egyfajta családlátogatás után a papot kikísérő szomszédok az adjon Isten víg farsangi napokat jókívánsággal szoktak elköszönni egymástól. Immár közel egy éve, hogy a szomszédban kitört háború első napjaiban arról szólt egyik eszmefuttatásom, szabad-e itthon mulatni, amíg más esetleg szenved. Jelen sorok írásakor már az a kérdés is feltevődhet, hogy van-e okunk a vigadozásra? A válasz még a legbizakodóbbak számára sem egyszerű. 
Az elmúlt év végén, az új év elején több rendezvényen is voltam, ahol számba vették az elmúlt esztendők sikereit, kudarcait, kihívásait, és a jövőt is latolgatták. Hmmm… Mit is mondjak? Ha az összeesküvés-elméletek gyártója lennék, akkor azt mondanám, ezek lepaktáltak mindenkivel, csupán azért, hogy elkeserítsenek. De nem! Vannak számok és tények, amelyeken nem tudunk változtatni. Szóval valamennyi évösszegző és előretekintő rendezvényen sok-sok csalódott arcot láttam. Amúgy nem kell gazdasági szakértőnek és társadalomkutatónak lenni ahhoz, hogy bár a felszínt lássuk. A hétköznapokban valóban kézzelfogható az infláció, a számlák tömkelege, a szegénység, a balesetek és szenvedések különböző „gyűjteménye”. 
Ezek után tényleg adódik a kérdés, hogy miként tudnának víg farsangi napjaink lenni? Szerintem a kulcs abban rejlik, hogy miként állunk a dolgokhoz. Tisztában vagyok azzal is, hogy (főleg kívülállóként) könnyű ilyen nagy szavakat pufogtatni, de a nehéz helyzetben korántsem ilyen egyszerű az élet. Sokszor még elhinni is nehéz, hogy van tovább, de minimum reménykedni kell, és jöhet, illetve jön is a vígság. 
Az elmúlt hetekben az egyik barátom születésnapi köszöntőjén ünnepeltem, társasoztam, színházban nevettem, majd ugyancsak a társasjáték biztosított felhőtlen hangulatot. Nem hencegésből írom, csupán példaként. A nagy ünnepek után is lehetnek ünnepeink a mindennapokban. Ha a gazdasági mutatókra tekintve aggódni kezdenénk, ne tegyük, mert ha a mindennapi kikerül, olyanok vagyunk, mint Jókai regényének szereplői. Bizonyára sokan emlékeznek rá, amikor Richárd azt mondja: „Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?” Felesége, Edit nevetve válaszolja: „Hogy volnánk mi szegény emberek, mikor nekem itt vagy te; teneked meg itt vagyok én!” A szegénységben, reménytelenségben is lehetünk egymás és önmagunk vígsága! Ha magunk defektjein tudunk nevetni, már az is jó! Különben hívőnek és nem hívőnek egyaránt segíthet a vígsághoz való eljutásban Assisi Szent Ferenc imája: 
„Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”