Nem tudom, hogy sok-e a rongálás mostanában Székelyudvarhelyen, vagy csak több vandál cselekedet kap nyilvánosságot, de tény, hogy hangos felháborodást keltett a sétatéri szabadtéri fotókiállítás tönkretétele. Alig telt el pár nap, és a gyerekek számára kialakított közlekedési park kis forgalmi tábláit is összetörték. Valakik. Az előbbi esetnél pedig már tudjuk, hogy 14 és 16 éves fiatalok voltak az elkövetők.
A vandalizmus az egyik leggyakoribb bűncselekmény, az anyagi káron túl demoralizáló hatással van a közösségre. A hírek alatti hozzászólásokat olvasva nem lehet nem észrevenni, hogy ez a közösség (is) tele van agresszióval, bosszúra éhes, és drasztikus büntetési formákat szeretne látni. 
Részben érthető a düh, és igen, a rongálás lehet a bűnözői „karrier” előszobája is. Viszont fiatalkorúaknál elengedhetetlen (lenne) feltenni a „pszichológiai szemüveget” és így is ránézni az ügyre, hiszen ilyenkor a személyiség még alakulóban van, és ebben az életkorban korántsem hanyagolható el a nagyon erős, fontos szereppel bíró kortárscsoportok hatása sem. A vandál cselekedeteket többnyire csoportosan követik el a fiatalok.
De vajon miért? Mi lehet a motiváció? Miért haragszanak ennyire a világra, miért ilyen negatív az elkövetők és a környezetük közötti viszony?
Ha meglátnánk az embert, az érző lényt is az elkövetőkben, talán éppen azzal szembesülnénk, hogy olyan fiatalok ők, akik serdülőkori krízisben vannak, akik keresik önmagukat, helyüket a világban, de a világ nem segít nekik. Mert lehet, hogy diszfunkcionális családban élnek, ahol alkoholizmus van, bántás, válás, tartós külföldi vendégmunka vagy épp munkanélküliség. Olyan fiatalok, akik tanulási nehézségeik miatt – amit nem vettek észre idejében, és ami nem kapott megfelelő támogatást – már rég lemaradtak kortársaik­tól, és nem tudják, hogy mi a siker, az elfogadás, a megértés, mert ilyet még nem éltek át. Olyanok, akik egy sportcsapatnak sem kellenek, mert nem elég jók, vagy nincs pénzük felszerelésre. Fiatalok, akik életükben nem jártak múzeumban, fogalmuk sincs, mi az, hogy szabadtéri kiállítás, egyáltalán mi az, hogy kultúra. Akikről már lemondtak otthon, lemondtak az iskolában, nincs közösség, ami törődne velük, leszakadtak mindenről. Összezavarodott kölykök, akiknek csak az ilyen-olyan haveri csapat jut, és a gőzt, a hiányt, a fájdalmat, a szorongást néha csak ilyen deviáns formában tudják „kezelni”.
Nem felmentés akar lenni ez az írás. Csak rávilágítani kíván az árnyalatokra és arra, hogy a klasszikus büntetési formákon túl van másik út is, amely megtorlás helyett pozitív változáshoz is elvezethet. Ahhoz viszont be kell vonni a rongálókat is a megoldásba, el kell érni, hogy ismerjék fel, hogy mit okoztak a sértett félnek, és mivel tehetik jóvá a tettüket. Köztük és a közösség között megbillent az egyensúly. Most negatív spirálban vagyunk: düh, frusztráció, harag, vandalizmus részükről, félelem, elutasítás, düh és bosszúvágy a közösség részéről. Csak az egyensúly helyreállítására tett erőfeszítéssel törhető meg ez a spirál: a szokásos kárrendezés helyett a cselekedet okainak, hatásainak megértésével, enyhítésével és valós jóvátétellel.