Korunk velejáróra, hogy a pénz, áruminőség és művészetek hígulása mellett az eszmék és a morál minősége is jelentősen megromlott. Ez alatt pedig nem a társadalmi morál és a nagyobb közösségek átlag-értékrendjét kell tekinteni. Eddig is volt, aki gondtalanul eregette galambjait a templomban szentmise alatt, nem kellett ehhez az egyháztól ennyire eltávolodnunk, volt, aki üzletelni járt oda, bármennyi vásárt rendezhettek a hét többi napján, vagy épp a komaasszonyával hetyegni a gyóntatófülkébe, mert hát ilyen is volt. De hogyan is fogyott el ennyire belőlünk a tekintet? Félre ne értsenek, nem a vallás és az egyház kampányszövegét írom, csak a kézenfekvő és nem túl sértő példákat említettem meg. Végtére, mi köze van a morálnak ahhoz, hogy elmegy az ember esze? Kialakultak és okoztak több generáción átívelő traumákat olyan eseményekből fakadó krízisek, amelyek tudományosan körbeírhatók és megmagyarázhatók, de lényegi érzelmi szinten érthetetlenek és felfoghatatlanok. Ilyen lehet a holodomor, a fekete pedagógia, a szocializmus, a kapitalizmus, a demokrácia, és ha megdöglik a hörcsögünk. Ezeknek a traumáknak képeit jó esetben törli az emberi memória, ám a lerakódásokat igencsak nehéz feltakarítani. Ha a vízkőre gondolok, ami a fürdőszobacsapon és -kagylón van, meddig kell rágnia a tisztítószernek, míg az újszerű és tiszta lesz? Hasonlóképp az emberi lélekkel: meddig kell azt, és hogyan istápolni, míg egészséges nem lesz? Mind tudjuk, hogy minél tovább hagyjuk csöpögni a csapot, annál nehezebb lesz majd a vízkövet eltakarítani. Önök tudják, hogy meddig bírja még a lelkük? Tudniillik, nem lehet a funkcio­nalitását fabatkába venni, akár nihilista, akár hithű nézeteket vall az ember, hiszen ezt nem tudjuk beadni a garanciára hivatkozva, hogy: „Elnézést, van ezzel a kis izével valami, nem lehetne más operációs rendszert rakni a lelkiismeret-furdalásra? Túl hangosan működik.” A kegyetlenség viszont – ami legtöbbször a szálakat mozgatja – nem evilági. Persze mondhatják most, hogy az ember saját maga dönt sorsa, akarata és tiszte felől, legjobb belátása szerint. Vagy azt, hogy megúszós duma valami felsőbb hatalomra kenni az ember döntéseit. De mindig mi húzzuk meg a határt? Dantét a pokolba és Ádámot a vesztébe nem a legjobb belátásuk vezette? A demenciás nemcsak happból felejt, a gyermek nem szándékosan bántja a szüleit, mikor rosszalkodik, az ember sem szívéből árt, hanem az eszéből. Sorsunk lenne, hogy ez a megosztottság az elme és a lélek között egyszer megbolondít? Lenne erőnk megkérdezni: a házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? Ráolvasva a világ bűneit a problémákra – drága kenyér, idegen háború, alacsony jövedelem –, mégis ki tette ezt a Paradicsomnak teremtett világot Tartarosszá? A politikus, a feleség, a félrejáró férj, vagy a kamionos, aki túl későn fékezett?