Mindössze egyetlen halványvörös izzó világította meg a szobát. Olyannyira halvány volt a fénye, hogy először szinte semmit sem láttam. Eltelt jó néhány perc, amíg a szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, és elkezdtem látni. Mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. Természetesen tudatában voltam annak, hogy erről szó nincs, mégis a vörös fény szuggesztív hatása alól nem tudtam kivonni magam.
Pedig tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli. Egy kedves ismerősöm meghívására voltam ott. Klasszikus filmmel készített fényképeket hívott elő, amihez sötétkamra kellett. Kíváncsi voltam, hogyan csinálja, mert ilyesmit legfeljebb a hatvanas években készült régi kémfilmekben láttam, és azóta eltelt legalább huszonöt év. Olyan volt, mintha egy múzeum interaktív kiállításán jártam volna. Na jó, annál azért egy kicsit vagányabb élmény volt, hiszen én voltam az egyetlen látogató, és ki az, aki nem szeret kivételezettként belesni a kulisszák mögé?
Jómagam nem vagyok különösebben jó viszonyban a fényképezőgépekkel. Fotózni sem szeretek túlzottan. Ellenben mások munkáit szívesen megnézem. Szóval ott tartottam, hogy nem tudtam kivonni magam a vörös fény szuggesztív hatása alól. Aligha a véletlen műve. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha én lennék Billy Pilgrim, Kurt Vonnegut regényhőse, aki kiesett az időből. (Aki nem olvasta volna még Az ötös számú vágóhíd című regényt: nincs ebben semmi spojler, a regény első mondatában benne van ez az információ.)
Néztem, ahogy ismerősöm előhívja a semmiből a fényképet. Ehhez persze vegyszerek kellenek és olyan tartályok, amilyeneket a legtöbbünk legfeljebb filmekben látott. 
Meg kell mondanom, sokkal izgalmasabbnak találtam, mint a kortárs digitális fényképezőgépekkel, okostelefonokkal készített felvételeket. Elvégre nem sok izgalom van abban, hogy megnyomunk egy gombot, és máris kész a kép, csak ki kell nyomtatni. 
A halványvörös fénnyel szinte alig észrevehetően megvilágított szoba időnkívülisége gondolkodóba ejtett. A sötétkamrában ugyanis lelassul az idő, a filmek előhívásának régi módszere időt és türelmet igényel, nincs helye a kapkodásnak. Ebből a perspektívából szemlélve az állandó rohanás, amit magától értetődőnek tekintünk a hétköznapokon, teljesen értelmetlen ostobaságnak tűnik. 
Tényleg, hová rohanunk? Mi fontos dolgunk van a világon, ami nem tűr halasztást? 
Közhelyes gondolat, tudom. Mégsem tudok szabadulni tőle. Eluralkodott rajtam az intuitív sejtés, hogy ha mindenki hajlandó lenne legalább időnként visszavenni a tempóból, ha nagyobb teret engednénk a lassú, megfontolt gondolkodásnak, akkor jobb hely lenne a világ. A közúti baleseteket is a legtöbbször a túlzott rohanás okozza, a hatalom birtoklásáért folytatott ádáz küzdelem, a padlógázzal rohanás háborúhoz vezet.
Amondó vagyok: több sötétkamrára lenne szükség és több halvány fényt árasztó vörös izzóra. Tágra nyílt pupillákkal élesebbé válik a látásunk. Talán még az sincs kizárva, hogy a végén képesek leszünk megkülönböztetni a lényegeset a lényegtelentől...