– Volt családi előzménye annak, hogy ön a pedagógusi pályát választotta?

– Nem volt, de én világéletemben pedagógus akartam lenni. Elemis lehettem, amikor anyukámtól csomagolópapírokat csórtam el, és osztálynaplót készítettem. Benne volt az osztálynévsor, jegyet adtam mindenkinek, le is zártam őket. A család részéről félig-meddig kimondott elvárás volt, hogy orvos legyek, de sosem vonzott az a pálya.

– És miért éppen fizikatanár lett?

– Én az irodalmat szerettem nagyon, de akkoriban alig volt néhány hely az egyetemen, a pszichológia is érdekelt, de a 80-as évek végén, amikor én végeztem, talán épp nem is volt ilyen szak, tehát sok választásom nem volt. Maradtak a reál tantárgyak, a matematika, fizika, kémia, esetleg a mérnöki pálya, de az sem vonzott, mert sehogy sem tudtam elképzelni, hogy nyolc órán át ugyanazt a munkát végezzem. A fizikára esett a választás, és nem bántam meg.

– Jól tudom, hogy vidéken kezdte a pályafutását?

– Nem éppen, mert a legelső évben a székelyudvarhelyi, frissen alakult Marin Preda Líceumban tanítottam románul a fizikát. Ehhez nem volt annyira kedvem, eldöntöttem, hogy inkább elmegyek falura, és Vágásba kerültem. Azt mondtam, hogy a saját fajtámat tanítom, értve ez alatt a falusi gyermekeket, hiszen én is vidékről, Máréfalváról indultam. Falun főleg az volt a célom, hogy neveljem őket, közösséget akartam kovácsolni. Elég hamar megválasztottak igazgatónak, és mindig arra törekedtem, hogy jó legyen a hangulat, hogy szívesen járjanak az iskolába a gyermekek és a kollégák is. Úgy érzem, sikerült, megelégedéssel tölt el, amikor visszagondolok a vágási évekre.

– De gondolom, az is cél volt, hogy a tantárgyát vonzóvá tegye a gyermekek számára, mivel önt már akkor így emlegették.

– Mindig mondogattam, hogy az iskolában nincs nagy értelme a száraz tudománynak, annak, hogy a diákoknak csak az elmélettel tömjük a fejét. Inkább azt akartam, hogy a jelenségek szépségeire csodálkozzanak rá, és hogy lássanak meg bizonyos összefüggéseket a világból. Mert minden mindennel összefügg, és egymásra hatással vannak a dolgok. Talán még most is él az a szemlélet, hogy bemegyünk egy órára, amit ott tanulunk, az bekerül egy dobozba. Jön a következő óra, legyen az például fizika, és ha szóba kerül egy más tantárgy, akkor a gyermekek csodálkoznak, hogy hát ez nem fizikaóra? Dehogynem, de hát a fizikában minden benne van, benne van az élet. Arra törekedtem a tanítás során, hogy ezeket a dobozokat nyissuk ki, hogy értsék meg a gyermekek, hogy egységében kell szemlélni a világot. Rengeteget játszottunk, kísérleteztünk, érdekességeket kerestünk, azokra magyarázatot, és így született meg a Fizikavalkád.

– Amely végül megyei szintű vetélkedővé nőtte ki magát, igaz?

– Igen. Már a negyedik-ötödik tanítási évemben arra gondoltam, a vidéki tanulóknak is esélyt kellene teremteni, hogy megnyilvánulhassanak, versenyezhessenek, mert az országos tantárgyversenyek magas színvonala miatt sokan kiszorulnak a megmérettetésekből. Így jött létre a Fizikavalkád verseny, amely 17 éven keresztül működött. Minden esztendőnek volt egy tematikája, a résztvevőknek fél éven át kutatniuk kellett, különböző kísérleteket végeztek, dolgozatot írtak, amit aztán bemutattak. Verseny volt a csapatok között, és azt is fontosnak tartottam, hogy csapatban dolgozzanak. Volt, amikor fogalmazást kellett írni egy adott fizikai témában, például a tanuló a hőlégballon feltalálójának helyébe képzelte magát, vagy képzeletbeli riportot készített egy kutatóval… Kiadvány is készült a legjobb alkotásokból. Majd ha nyugdíjas leszek, lehet, hogy összefésülöm az egészet, és a legszebbeket kiadjuk könyv formájában. Sajnos két éve nincs már ez a vetélkedő, nem volt, aki átvegye a szervezésben a stafétát, nekem meg ott van a országos szintű Alfa és Omega fizikaverseny is.

– A Tamási Áron Gimnáziumban tanít már 2007 óta. Miben más ez a közeg?

– Az itteni diákokat több hatás éri, másképpen szocializálódnak, más közegből érkeznek, itt egy helyen több a jobb képességű gyermek, bizonyos szempontból könnyebb velük dolgozni, ugyanazzal az energiával nagyobb eredményt lehet elérni. De az, hogy osztályonként van három-négy olyan képességű diák, akivel magasabb szinten lehet művelni a fizikát, egy szűk szegmens, és itt is fontos nekem, hogy meglássa mindenki, a filológia osztályokba járó tanuló is, a tantárgy szépségeit, hogy alakuljon ki egy világszemlélete, amelyhez bizonyos fizikai ismeretek is szükségesek. Ezért szervezzük meg minden évben a fizikát népszerűsítő interaktív bemutatókat, amelyek során 20-25 fős középiskolás csapattal egy-egy tematika mentén bemutatókat, előadásokat tartunk. Nagyon szeretik a diákot, a programmal már jártunk Csíkszeredában, Szentegyhá­zán, Székelykeresztúron, Far­­kas­lakán, Parajdon, Kápol­nás­faluban is.

– Mi nyújt önnek sikerélményt?

– Akkor vagyok boldog, amikor látom a csillogó szemeket, ha látom, hogy a diákok valamit élveznek, valamit megértettek. Vagy amikor úgy érzem, hogy igazán jól sikerült egy óra, mert nyilván nem mindenik ugyanolyan. Egyébként rengeteget mókázunk is az órákon.

– Mondana erre egy példát?

– Számtalan ilyen van! Én szeretem az oldott hangulatot az órákon, persze néha be is kell keményíteni, hogy ne folyjon szét a társaság, de vallom, hogy stresszmentes környezetben mindenki jobban teljesít. Előfordult például, hogy magyarázat közben egy korábbi anyagrészre hivatkoztam, és egyiküktől megkérdeztem, hogy nem emlékszik Coulomb törvényére? Nagy csend, az osztályból sem jelentkezik senki, majd megjegyeztem, hogy: Na, akkor te sem vagy Coulomb, mint a többi. Ilyenkor nagyon jól szórakozunk. Az általam összeállított munkafüzetekbe is igyekszem belopni a mókát, kaptam is olyan visszajelzést, hogy a legjobbak a viccek voltak…

– A Pro Urbe díj mit jelent önnek?

– Nagyon meglepődtem, mert én úgy tudtam, hogy a díjat olyan híres emberek kapják, akik építik a várost, tesznek a fejlődéséért, munkahelyeket teremtenek. Aztán a körülöttem lévők azt mondták, azzal, hogy én a gyermekekkel foglalkozom, közvetett módon hozzájárulok a város gyarapodásához is. Így sikerült megbarátkoznom a gondolattal. Most már el tudom mondani, hogy ösztönző jellege van, és megerősít abban, hogy mégiscsak jó úton járok.

– Vajon mit gondolnak a diákok Székely Zoltánról, a fizikatanárról?

– Én úgy érzem, hogy jó a viszonyunk. Amikor a MOL Mentor díjra jelöltek (2021-ben részesült az elismerésben – szerk. megj.), a diákok egy többoldalas előterjesztést állítottak össze. Nagyon jól­esett ezeket a visszajelzéseket olvasni.  Beugrik egy lány megjegyzése, aki ezt írta: általában a tanárokról a diákok egy részének jó, egy másik részének rossz a véleménye, de még olyan diákkal nem találkozott, aki rosszat mondott volna rólam.