A szovátai származású Fülöp Lóránt testvérével együtt viszi tovább a családi örökséget: édesanyja és nagybátyja is fényképész volt. Gyakran kel hajnali ötkor, hogy lencsevégre kapja a megismételhetetlen pillanatokat. Vele beszélgettünk. [caption id="attachment_79594" align="aligncenter" width="2362"] Fotó: Fülöp Balázs[/caption] – Otthagytad a várost, és falura, Agyagfalvára költöztél, ahol fotósként rendszerint megörökíted a helyi tradíciókat, eseményeket. A képek egy részét posztolod is a közösségi oldalon, emellett blogot is vezetsz. Mi lesz a sorsa ezeknek a képeknek? Nemzetközi fórumokra is beküldöd? – Ezek a képek többnyire a tárolók bugyraiban rejtőznek a megfelelő ideig, aztán néhányuk előkerül, megjelennek különböző pályázatokon, kiállításokon. Fotózáskor a dokumentálás mellett azért a kíváncsiság, tapasztalatszerzés is vezérel, hisz ahogy mondtad, városi suhancból lettem falusi legény. Ebben semmi kivetnivaló nincs, teljes értékű életet élek, részt veszek a falu minden- és ünnepnapi életében, olyan barátokra tettem szert „jövevényként”, akikre mindig is számíthatok, és ne feledjük, ennek az életváltozásnak köszönhetem, hogy nekikezdtem a fotográfiának, annak ellenére, hogy voltak múltbéli tapasztalataim a fényképezés terén. Édesanyám, nagybátyám fotósok voltak Szovátán – sokaknak lehet medvével, gólyával és babával készült fotója a fürdővárosból, amit akár édesanyám készíthetett Amintire din Sovata felirattal –, de testvérem ma is folytatja a családi hagyományt. Évekig hallottuk a városban, hogy mi vagyunk a legerősebb emberek ott, hisz hátunkon hordozzuk a medvét, de szegény kitömött pára mára a padláson várja a jobb időket. – Rendszerint részt veszel fotótáborokban. Mi ezeknek az összejöveteleknek a hozadéka? – Nagyon jó olyan fotográfusokkal együtt lenni, akik magasra tették a lécet. A táborok anyaga pedig egyénenként adja meg a csapat művészi munkáját. Lesznek jó és még jobb képek, de mindig szem előtt van a dokumentálás fontossága, hiszen mostanság annyira felgyorsult az idő, hogy elfelejtjük a gyökereket, a felszínen csillámló vizeken lubickolunk, míg rá nem döbbenünk, hogy valami elveszett. Ezért jó, ha vannak olyan fotográfusok – és itt sorolhatnék jó néhány nevet –, akik megértetik és leképezik, alap nélkül nagyon nehéz megmaradni. Sokszor tapasztaljuk, hogy óriási múltbéli alap van, de nincs, ki ráépítsen ezekre, vagy nem megfelelő kezekbe kerültek a dolgok, ugyanakkor vannak pozitív példák is. – Minden évben, a lyukkamera világnapján Szabó Károllyal bevonjátok a gyerekeket is a lyukkamera készítésébe. Miért fontos ezt tudniuk? – Sajnos az utóbbi időben objektív okok miatt Karcsi hiányzónak írt a rendezvényeiről, de azt hiszem, a világnapnak elsősorban a fent említett alapokért van fontos szerepe, ugyanis a lyukkamerázás nemcsak fényképezni tanít, hanem türelmes gondolkodásra is. Lyukkamerázáskor a fotó egyből nem látható, csak sejted a végeredményt. Amikor a sötétkamrában beleteszed a hívóba a fotópapírt, amire egy általad készített kávésdobozzal, hosszú másodperceken keresztül fényképeztél, és kezd megjelenni a látens kép, akkor érzed igazán, hogy ez nemcsak tudás, hanem csoda is. – Szereted a régi fényképezőgépeket, többféle technikát használsz. Milyen gépekkel dolgozol? – Sokat használom az édesanyámtól örökölt szovjet Fed5B-t, de természetesen használok még számos olyan gépet, ami ma már történelem. A gyűjteményemben van két példány a késői Kodak Brownie-ból, de olyan nagyszerű gépek is, mint Canon AE1-es, vagy a magyarországi, különleges lehetőségeket kínáló Pajtás is. A másik nagy kedvencem az általam készített kávésdoboz lyukkamerám. – Gyakran posztolsz a faluról és a környező dombokról kora reggeli fényképet. Hánykor kelsz és mi indít el reggeli útjaidra? – Többnyire hajnali öt és hat óra között kelek, legyen az hétvége vagy hét közben, és a mozgékonyságom arra ösztönöz, hogy egyszerűen elinduljak. Valamint az, hogy hétvégenként legalább a családom addig is alszik, ha én nem tudok. De félretéve a viccet, sosem tudtam tétlenül ülni egy helyben. Ha a tengerparton voltam, összebarátkoztam a halászokkal, és hajnali négykor kieveztem velük a nyílt vízre. Az itt látott, halpikkelyben csillogó napkelte látványa többet ért a parton való romantikus bóbiskolásnál. – Több száz képet készítettél egy magányos vackorról, amelyet sokunk jó ismerősként üdvözöl, jól látszik a főútról is. Miért épp ez a fa? Hamarosan naptár is készül róla? – Mert egyszerűen ott van, egy domb tetején kerekdeden mosolyt csal az emberek arcára. Az évek alatt nem láttam nyurgulását, növekedését, de szerencsémre láttam, hogy bármilyen időjárási viszonyok között képes ott maradni. A naptárt illetően pedig az idén jutott eszembe, hogy ha kismillió képet készítettem róla, miért ne lehetne éves kalendárium belőle. Így eldöntöttem, évszakokra lebontva megmutatom ővackorságát. – A fotózás számodra hobbi vagy ennél több? – Remélem, hogy olyan hobbi, ami nemcsak menekülést jelent a mindennapok szürkeségéből, hanem a fénygyűjtögetésnek később, évtizedek múlva komolyabb dokumentumértéke lehet. Nagyálmos Ildikó