– Meghatódva, könnyeivel küszködve vette át az oklevelet. Milyen érzés volt megélni a nem mindennapi pillanatot, hogy szülővárosának díszpolgárává vált?

– Óriási megtiszteltetés, hogy rám gondoltak. Úgy vélem, ritka dolog, hogy valaki ilyen fiatalon díszpolgári címet kapjon. Beszédemben igyekeztem megköszönni nemcsak a díszpolgári címet, hanem azt a sok szeretetet is, amit otthonról kaptam. Amíg kézilabdáztam, tudtam, hogy Székelyudvarhelyen is nagyon sokan követik a pályámat és szeretettel gondolnak rám. Többen közülük, a család, barátok, kézilabdázók ott voltak a Szent István teremben, és amikor a beszédem közben láttam az arcokat, bizony elérzékenyültem egy kicsit. Erre nem lehet felkészülni, nem is számítottam arra, hogy ez fog történni. De úgy tűnik, hiába vagy erős, megtermett sportember, testileg-lelkileg felkészítve egy sportpályafutás során oly gyakori kulcspillanatokra, az élet akarva-akaratlanul hoz olyan helyzeteket, amikor elérzékenyülsz, és ez ellen semmit nem tudsz tenni. De talán nem is akarsz.

– Hogyan szerzett tudomást az udvarhelyi városvezetés szándékáról?

– Először csak jelezték a várostól, hogy jelölt vagyok, mi több, erős jelölt, és érdeklődtek, hogy augusztus 20-án otthon tudnék-e lenni, mert az úgy lenne illendő, hogy át is tudjam venni a kitüntetést. Ezt követően csak várnom kellett, hogy az önkormányzati testület rábólintson, ami meg is történt. Tehát tudtam, hogy én leszek a „befutó”, viszont megélni az oklevél átadásának ünnepi pillanatát, az teljesen más, mondhatni fantasztikus érzés volt, ráadásul a hivatal Szent István terme is megadta az emelkedettségét az ünnepi eseménynek.

– Mire gondolt, hogyan dolgozta fel a hírt?

– Meglepődtem, elcsodálkoztam, hiszen nem számítottam ilyesmire. Az ember csak végzi a dolgát, vagy azt, amit a sors kirendelt neki, és abban próbálja a legjobbat nyújtani. Általában nem szokott olyasmin gondolkodni, hogy egyszer talán a szülővárosában díszpolgárrá avatják. Én mindig mindent ösztönből és a szívemből tettem. Tettem, amit kellett, de legfőképpen azt, hogy mindig büszkén vállaltam, hogy székelyudvarhelyi vagyok, hogy onnan indultam. Ezért is igyekszem visszaadni a szülővárosomnak, amennyit csak tudok. Mindenesetre furcsa érzés volt.

– Hogyan fogadták a hírt az anyaországban?

– A kollégák, barátok rögtön gratuláltak, amint olvasták a hírt, hiszen a magyarországi sajtóban is megjelent, bár nem olyan terjedelemben, mint Erdélyben. A Magyar Kézilabda Szövetség is lehozta röviden, azt átvette a Nemzeti Sport, szóval ide is eljutott a híre.

– Lassan másfél éve vezeti a szövetséget, milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– Nagyon sűrű, eseményekkel teli másfél év van a hátam mögött. Volt benne egy olimpia, amelyen mindkét válogatottunkkal részt vettünk, ez volt a legfényesebb pontja ennek az időszaknak. Fantasztikus érzés volt részt venni még egy olimpián, még ha nem is játékosként, hanem már sportvezetői minőségben. Rengeteget tanultam a sportvezetésről, magamról, hiszen nemrég még kézilabdáztam, és sportvezetőként egy nagyon gyors, felívelő pályára kerültem. Visszatekintve úgy gondolom, sikerült ez idő alatt úgy vinni tovább a szövetséget, hogy minden jól működjön, miközben apróbb dolgokon próbáltam változtatni. Amint még jobban belejövök, és még több információ birtokába jutok, remélhetőleg nagyobb fajsúlyú dolgokon is tudok majd változtatni.

– Akad olyan, amit most már másképp lát, mint másfél évvel ezelőtt?

– Igen, másképp látok bizonyos dolgokat, és azt is látom, hogy a változtatások sem mennek olyan könnyen. Nagyon nagy szervezet a szövetségünk, ezzel szinte azonnal szembesültem, pedig előzőleg is éreztem, tudtam, volt fogalmam erről, hiszen én is ebben a társadalmi szegmensben tevékenykedtem éveken keresztül. Csakhogy teljesen más a helyzet, amikor a teljes egészét kell átlátni és képviselni, ez pedig egyáltalán nem egyszerű feladat.

– Milyen tervei vannak a székelyföldi kézilabdát illetően?

– Évek óta támogatjuk az utánpótlás-kézilabdát Székelyföldön, immár az Együtt Növünk Fel! Alapítványon keresztül, amelynek elnöke vagyok. Ezt szeretnénk megtartani, továbbvinni, ehhez a támogatást megszerezni. Nagyon örülnék, ha a következő években sikerülne szintet lépni, örülnék, ha kollégiumot, bentlakást tudnánk biztosítani az ifjú kézilabdázók számára. Nyilván ez még a jövő kérdése, de ez lenne a célom.

– Mit üzen a székelyföldi fiatal kézilabdázóknak?

– Hogy dolgozzanak, eddzenek nagyon sokat, készüljenek, erősödjenek, és mindezt odahaza, a szülőföldjükön. Tudom, legtöbbjük álma, hogy az anyaországban játsszanak, ott építsenek maguknak karriert, de ahhoz az kell, hogy otthon megerősödjenek testileg-lelkileg, és majd csak akkor vállalják azt a nagy utat, hogy az anyaországba jöjjenek kézilabdázni. Bízom abban, hogy a jövőben még több olyan sikeres székelyudvarhelyi sportolónk lesz, aki majd itt fog kézilabdázni, az anyaországban.